Szegi Pál // Bencze László

Bencze László műtermének falát a Sixtina-beli Michelangelo freskók nagyméretű reprodukcióival akasztotta tele. Azt mondja, azért, mert ép ezek a reprodukciók voltak meg néki. A próféták és szibillák életnagyságnál nagyobb fejei néznek farkasszemet az oldalfalakon lógó, ugyancsak másfélszeres életnagyságban megfestett Bencze László portrékkal, s nagyméretű kompozíciókkal. A képek bátran, elszántan állják a michelangelói tekinteteteket. Bencze László képeiben is a monumentalitás heves igénye, zord méltósága a legközvetlenebb művészi tartalom.

Az ő monumentalitása nyersebb, zaklatottabb, gyűröttebb, vergődőbb monumentalitás. Érdes, riasztó elrajzolásainak expresszív erejében a modern ember heves nyugtalansága vibrál. Ezt a modern nyugtalanságot, a mai embert, a mai életet igyekszik súlyosan egyszerű képletekben kifejezni. Monumentális festői víziókban „korunk arculatát" akarja megmutatni.

Munkanélküliek, 1944 olaj, fa 125 x 167 cm

Az első művészi impulzusokat, saját vallomása szerint, Munkácsy, Mednyánszky és főként Rembrandt dramatikus művészete jelentette számára. Az olasz klasszikusok példájának jelentőségét csak később értette meg. Romantikus hajlamú fiatal éveiben még Michelangelot is hűvösnek látta, „nem eléggé emberszabásúnak", nem eléggé fájdalmasan emberinek. A reneszánsz mesterek példája csak később tanította meg arra, hogy a nagystílű formai rend is a humánum megjelenítésének eszköze. Természetes, hogy előbb szerette, csodálta Van Goghot, Goyát, a szenvedély nagy festő-lírikusait, a kifejezés mániákus forróságát, mint a „hűvös" Michelangelot.

Periférián, 1944 olaj,fa 150 x 100 cm Dr. Egyed Béla tulajdon

Átment az impresszionizmus nagy iskoláján is. De Cézanne káprázatos szín analíziseinél mélyebb hatással volt rá a szubjektívebb Van Gogh és Gauguin expresszív kolorizmusa. „Én is szubjektív vagyok — mondotta Bencze László — a dolgokat, a világot elsősorban az emberi formán át figyelem, s csak másodsorban a festői formán át. Az emberi művészet nem lehet absztrakt formalista játék. A tónusos magas festői kultúrából egy kicsit talán barbárabb, de emberibb művészetet kell csinálni. Egyre mélyebben érzem az emberi feladatoknak a szakmai kérdések elé tolakodó erejét. Arra lassan minden művész rájön, hogy nem lehet abszolút tárgytalanságból megélni a művészetnek, sem pedig az abszolút művesség festői örömeiből. A művészet az élettől elszakíthatatlan. Az én fejlődésemet is egy „impresszionista" emberi élmény határozta meg: láttam az életet, melyben benne éltem, a gyárat, melyben hat éven át dolgoztam. Ez a súlyos és valóságos (vizuális) élmény volt forrása művészetemnek. S azt hiszem, minden igaz művészetnek csak az ilyen emberi élmények lehetnek forrásai. Ez nem azt jelenti, hogy tematikailag valami elhatárolt, leszűkített világábrázolást akarok csinálni, valami „proletkult" művészetet. Az embert körülvevő közösségi élet sokrétű valósága magába foglalja a teljes humánumot. Minden festőnek ösztönösen éreznie kell, hogy csak a valóság lehet a festő vizuális élményeinek forrása. A „levegőből" az impresszionizmus se tudott sokáig megélni. Az a művészet, mely a festészetben csak a „tiszta optika" kalandját látja, s a világról nem mond semmit, csak a széplelkek lírai visszavonulása lehet s „tiszta művészi szempontból" bármilyen nagyértékűnek tetszik, mégse teljesíti a művészet legnagyobb, legigazabb, legemberibb feladatait."

Bencze László a művészet emberi feladatairól, igazi humanista hivatásáról beszélt. „A művészet nem magán-ügy" — mondja — s a közösségi élet emberi tartalmaira függeszti szemét. A művészet amit csinál, bátor emberi szó, hitvallás. Expresszív, dinamikus lendülete felülemeli az impresszionista „szemlélődés" langyos szépségkultuszán. Legjellemzőbb felfogására az a pár szó, amit Henry Matisse művészetéről mondott. Nem szereti Matisse „kínos, szinte prűd üdeségét". „Boldog szeme, gyermek-szeme van Matissenak — mondja —, virágokon, szép nőkön és textíliákon pihen meg. Önmagától elbújik, hogy a dolgok lényege elyett azok dekoratív látszatát szemlélje." „Én képtelen vagyok egy idealizált, heroizált típust teremteni — folytatja. Ne csak típusokat lássunk, hanem a típusteremtés lehetőségén belül vigyük bele az egyéniség gazdag sokféleségét, közvetlen életigazságát is az ábrázolásba!"

Az emberről beszél mindig. Csendéletet sohase fest. A tájképet is csak a festői felfrissülés eszközének tekinti: a tájképezés „festői weekend" — mondja. Viszont rengeteget rajzol. Embereket a munkapadoknál, az utcán, piacon, villamosmegállóknál és otthonaikban. Ezekkel a rajzokkal „tapintja ki" a valóságot. A festményeit ezeknek a valóság-felvételeknek anyagából komponálja. De nagyméretű képei már sohase közvetlenül „modellek" után készülnek. Az alkotás az ő számára se valami lapos leíró feladat, hanem nagystílű szerkesztő összefoglalás.

Didergők, 1947 papír, tus, toll 320 × 230 mm

Bencze László brutális, riasztó hangokon szólal meg mindig. Amit mond, nyersen mondja és hangosan. Rajzban a groteszk vonalak expresszív kifejező erejére építi fel képeit, színben a kolorista hatások nyugtalan szólamait keresi. Mindehhez járul a festői textúra Van Gogh-os lendületű izgatottsága. Épp ennek a heves festői modornak zaklatottsága teszi szükségessé a rajzos kontúr erőteljes hangsúlyozását. Festményeinek tartóváza, a kompozíció biztos hordozója az erőteljesen kiemelt kontúrvonal hálózat. A leírás rajzos jellege uralkodik képein. A torzító leírás groteszk monumentalitásában mindig érezni valami karikatúra-jelleget, a kifejező elrajzolás bátorságát. Megállapítható, hogy a fanyar-groteszk Toulouse-Lautrec is hatott Bencze Lászlóra. Saját vallomása szerint „főleg az élet realitásának keresésében". De Toulouse-Lautrec beteges kíváncsisággal elmerült a perverz részletekben. Bencze László számára a groteszkség azonban nem ürügy semmiféle dekadens betegesség kiélésére, hanem az expresszív erejű jellemzés monumentális eszköze. A groteszk jellemzés életerejét, többek között olyan mesterek bizonyították be, mint Brueghel. Mért ne lehetne a mi mondanivalóinkat is ezzel az eszközzel írni le? 

Bencze László képeinek expresszív erejü démonizmusában, valóban rendkívüli szerepe van a groteszk jellemzésnek. Legjobb korábbi művein: a „Fáradt katona" és a „Munkábamenők" c. képeken is már ennek a keserű karikatúra-pátosznak izgatott leíró szenvedélye uralkodik. Ennek a leíró szenvedélynek még súlyosabb zordonsága, még mélyebb karakterizáló ereje jellemzi legújabb nagy-méretű portréit és kompozícióit. A „Könyöklő paraszt" és a két óriás kezét arca elé emelő „Öreg parasztasszony" portréja mutatja legérettebb eredményeit Bencze László művészetének. A méretek nagysága, a  méretezés merészsége szervesen következik ennek a művészetnek alaptermészetéből. Azt, amit Bencze László mondani akar, csak emelt hangon, kiáltva, brutális hangossággal lehet elmondani. De, hogy ennek a „brutális" hangosságnak mélyén az őszinte emberi lírának milyen gazdagsága zeng, azt mindenki megérzi, aki elmélyedőbben nézi meg képeit.

Fáradt katona, 1943 olaj, vászon 150 x 100 cm

Bencze Lászlót eddig, kitűnő rajzai alapján elsősorban grafikus művésznek tartották. Igazi eredményeit azonban festményei mutatják. Sőt, meg kell állapítanunk, hogy művészetének legfőbb jellegzetessége a nagyság igénye, a hangvétel olyan dinamikus feszültsége, mely legteljesebben nagyméretű freskókban tudna érvényesülni. 

Szülelett 1907-ben Székesfehérváron. Itt végezte középiskoláit. 1925— 28-ig az Iparművészeti Iskola grafikai osztályára járt. 1928—30-ig a Képzőművészeti Főiskolán Benkhardt növendéke volt. 1931—34-ig  bakonyi Dudar községben élt és dolgozott. 1934-ben a Gödöllő melletti Szada községbe költözött. Vidéki elszigeteltségében szűkös anyagi körülmények közt tartotta fenn magát családiával. 1936-ban külföldi ösztöndíjra pályázott, de a minisztérium felelős tervezői elutasították. Családia adta össze a pénzt, melyen két hétre Olaszországba utazhatott 1937-ben. Ez volt mindeddig egyetlen ..tanulmányútja". 1939-ben Füleken telepedett meg. a Füleki Iparművek fajáték-gyártó üzemének lett vezetőie. Először itt tudott „rendezett polgári életkörülményeket" teremteni magának, s a napi nyolcórás gyárimunka után otthon nyugodtan odaállhatott a festőállványhoz és dolgozhatott. Tulajdonképpen csak 194 3-ban kezdett ..igazán" festeni. Addig, nem utolsósorban kényszerűségből