P. Szűcs Julianna // EGY KONOK MESTERRŐL

^{A legjobban Bencze László kézírása tetszett a Helikon Galériában: Nem a szálkásan és mégis rugalmasan kanyargó betűk, a sűrű sorokból összeálló írástükör képe fogott meg, nem az, amivel jó néhány neoavantgarde művész lettrizmus címszóval manipulálni próbál. Náluk különben sem a rajzok mellé, hanem a rajzok helyére került volna a szép külalakú írott szöveg. De tetszett a bátorság, hogy a művek mellé oda merte írni a képben nem kifejtett tanulságot is, tetszett, hogy meg merte sérteni az íratlan szabályt: a művész csináljon ábrát, az értelmezést pedig bízza a kritikusra, vagy ha a közölhetnék már annyira túlcsordul, hogy szavakat kíván, hát kerüljön a katalógusba.} 

^{A Bencze írásához hasonló szálkás és mégis rugalmasan tömör figuraegyüttesek ugyanis többek, mélyértelműbbek lettek a szöveggel, mint nélkülük. Illusztrációk. Nem irodalmi műveké, hanem egy művészi magatartásformáé, és ehhez szükséges a hitvallás verbális, nemcsak vizuális ismerete is. De mit kell elmondaniuk a szavaknak, amit nem fejez ki a vonalgrafika? A válasz kulcsa: az egész életmű, amelyből itt csak az utolsó töredék látható.} 

^{Mindig is tudtuk: Bencze László művésszé válásának első percétől (negyvenes évek eleje) kibomlásáig (negyvenes évek vége), túl gyors sikersorozatától (ötvenes évek első fele) csendesedő megéréséig (hatvanas évek második fele) konokul az emberről rajzolt és festett. És nemcsak ürügyként! Pedig az ember motívum — sok példa van erre — a kiürült valódi tartalmat sokáig tudja leplezni. Bencze nem az ember által, hanem az emberről akart rajzolni, festeni, és ez lényegileg különítette él azoktól a kortársaitól, akik kötelező penzumként, nyögve nyelt ikonográfiái feladattúlteljesítésből festették a vásznakat és a falakat tele sok-sok mosolygó dolgozóval. Művészi ereje hullámzó teljesítményre futotta. De különös módon sohasem hullámzott az az elv, amelynek jegyében megszülettek a teljesítmények. Igazolásképpen idézzünk egy önvallomásrészletet az ötvenes évek elejéről: „A hangsúly az emberi problémákon legyen, ne a piktúra műhelyproblémáin. Az ember érdekelt, az ember vonzott, úgy éreztem, hogy oda kell mennem közéjük” és utána idézzük azt, amit maga írt föl 1977-ben a kiállítás falára: „Megrészegít, felgyújt, nyugtalanít a négymilliárdnyi emberiség jelenléte”.} 

^{_{Alakos kompozízió,1973 tus/papír, 30 x 35 cm,}} 

^{Önmagunkat csapnánk be, ha a két „emberpárti”, őszintén humanista mondat belső tartalmát azonos színvonalúnak olvasnánk. Nem azonos színvonalúak. Az előbbi még mesterséges ellentétet sugall „emberség” és „műhelyprobléma” között; feltételezi, hogy kell a hús-vér közelség az ember- ismerethez. Még nem tudja azt, amit tud a huszonöt évvel idősebb mester: az általános emberi megragadása több, és ábrázolásához több kell, mint a jelenségek ellesése, a látvány őszinte szándékú visszaadása. És ekképpen nem azonos színvonalú a huszonöt évvel korábbi Bencze ábrázolta, túlrészletezett, erőtlen optimizmust hordozó emberalak, a mai szerkezetes, feszes, karakterüket szemérmesen viselő figurákkal.} 

^{De — és ez a leglényegesebb tanulság számunkra — a huszonöt évvel korábbi, részletekbe vesző, derűt erőltető láttatásmód, és a mai, drámai, lényegest sűrítő rajzolat logikusan következik egymásból. Nincs törés az életműben, mint az előbb említett pályatársaknál, akik az ötvenes évek teljesített követelményrendszere után — és abból semmit meg nem tartva — egészen más követelményrendszerek nyomába szegődtek. Benezénél nincs törés, csak megszenvedett, gyötrött, fejlődés.} 

^{Könnyű lenne mondani: Bencze eljutott az értől az óceánig, a partikuláris kis igazságoktól a képzőművészet sorskérdéseiig. Ez így azonban nem egészen igaz. Rajzai — esztétikai mércével mérve — nem kiemelkedő művek. A kubizáló, nyersen szögletes testábrázolás és az emberi arc egyedített vonásai még nem szervültek bennük indokolt harmóniákká. Az emberfolyam lényeges szerkezetét még túlságosan külsődleges vonalszerkezet hivatott túldialektikusan belénk verni. De a félmegoldások mögött, és a szép kézírások mellett, mélyen megélt gondolatsorról tudósít. Az avantgarde eredmények megértéséről. A modernizmus meghaladására tett iszonyú erőfeszítésekről. A mindennek ellenére emberközpontú és embercélzatú művészi törekvésekről, amely a képzőművészet jelen helyzetében nem kis erőpróbát kíván.} 

^{Így érthető csak, hogy a sokat és jól író Bencze miért kényszerül megharcolni azt a két frontos harcot, amelyre grafikái nem mindig képesek. Azaz: egyszerre küzdeni itt a „tiszta vonal” jelentéstől megfosztott, csak részigazságok közvetítésére képes részmegoldásaival és néhány neoavantgarde blaszfémia hazugságával; a „füttyös kalauz” típusú naturalizmussal és a falra méretezett posztimpresszionizmus tévedéseivel is.} 

^{Mondom, mindez a rajzokból még nem olvasható ki egyértelműen, legalábbis nem úgy, mint a cikkekből és az írásos mellékletből. De Bencze etikus ember és etikus művész. Tudja és többször is tudatta (szinte elsőként, az ötvenes évek közepén): van megoldás, a harc nem reménytelen. Ha ő nem is győzött, de győzött például a tanítvány, Kondor Béla. Az a művész, aki a szárnyak, a csodák, a vízióvá tett óriás tragédiák, az irónia és a játékosság ellenére — vagy éppen ezért — „igenis a valóság festője és minden eszközzel a valóságot téríti be a maga kemény jármába”. Nem kis művészi bátorság kellett Kondorra esküdni a szocreálos manírokkal a háta mögött, a tanítványt követni a mesternek a megélt tapasztalatok birtokában, mégpedig úgy, hogy a példaképből csak a lényeg maradjon. Tehát: a Kondor-követők szárnyas emberkéi, rutinná vált égiháborúi, zűrös vonalgócai helyett megcsinálni egy szép sorozatot a küzdelemről, a bikától megtiport emberről, aki törékenysége ellenére is az állati erővel szemben morális győztes — és ezt a ciklust ajánlani Kondor Bélának. A bikarajzok az embertömegrajzok ellenpontjai. A bizonyosság a vívódás után. Voltaképpen ez a sorozat a kéziratos lapok rajzos folytatása.} 

^{Népszabadság 1977. február 26. szombat}