László Gyula // A 60 éves Bencze László székesfehérvári kiállításán

^{Negyven évvel ezelőtt együtt indultunk, ő Benkhard tanítványa volt, én pedig Rudnay növendéke, de ő át-átjárt Rudnay korrektúráit hallgatni. Csillogó tekintetű, rajongó fiatal festőnek ismertem meg — ma is az. Aztán útjaink szétváltak: ő megmaradt festőnek, engem másfelé sodort az élet. Találkozgattunk, sőt tanítványaimat is elvittem néha hozzá, amikor mozaikját rakta, vagy vázlatfüzeteit mutogatta és fegyelmezett szavakkal, de mindig közvetlenül és meleg szeretettel beszélt arról, hogyan is születik meg a véletlenek sodrában s az értelem korlátái között a festmény, a felgyulladt érzelem formája. Képeit is láttam nála és kiállításain, de nem mértem le magamban, hogy miként tudnám jellemezni negyven esztendő festői lobogásában eltöltött életét. Most egy kedves baráti cinikusságú „alku” késztet írásra. Most foglalkozom ugyanis szeretett mesterünknek, Rudnay Gyulának életével s felkeresem volt tanítványait, hogy közös emlékezéssel idézzük fel nemes alakját. így kerültem el az egykori, rajongó tekintetű, csillanó szemű Bencze Lászlóhoz, aki az írásnak is mestere s idegen tanártól jött át hozzánk, hogy a magyar művészet igéjét hallja. Igen, mert akkor a Mester szavai a magyar művészet kiteljesítésére lelkesítettek. Nos, Bencze László kötélnek állt s kértemre megígérte: megírja emlékeit, én pedig megígértem neki, hogy kiállításáról írok.} 

^{Ma is fiatalságunk — igen magas — igényével figyelem Bencze László negyven festői esztendejét, figyelem, hogy mit s hogyan ragadott meg az emberségből, mert végül is ez s nem az ilyen vagy amolyan festői magatartás, felületmegmunkálás méri meg a dolgokat. Nem ragadott meg nézés közben a képek megfestésének eleganciája, vagy gyötrelme, hanem csak azt figyeltem a képeken és rajzokon, mi az ami bennük a bennem élő emberihez szól. Különösen könyöklő öregasszonyának rajza és képe előtt időztem sokáig, mindig vissza-visszavont oda valami. Tudtam, hogy felhasználta mozaikjában is, amit éppen akkor rakott, amikor egyszer nála voltunk. De bizonyos, hogy nem ez az emlék kényszeritett ismét — és ismét a kép elé. Éreztem, hogy számomra valamiképpen ez a kép jelenti a kiállítás summáját, Bencze emberségének kinyilatkoztatását, de nem tudtam miért. A kiállításon nem is jöttem rá okára, csak hazafelé jövet ébredtem rá hirtelen. Hadd mondjam el ezt a „megvilágosodást”, mert negyven év munkáját látom benne sűrítve. Lehet, hogy az emlék tévútra visz, de még akkor sem tudok tőle szabadulni. Egyszer — I. éves korunkban — Rudnay Gyulánál egy öregasszonyt rajzoltunk: meggyötrött arcára kiült szomorú élete. Egyikünk — nem tudom már Koffán Károly volt-e, vagy éppen jómagam —, szép rajzot készített az öregasszonyról. Rudnay hosszan nézte a modellt, majd a rajzot s akkor felénk fordult és el kezdett gyermekkoráról beszélni nekünk. Szavai egy öregasszonyról szóltak, aki sokszor kétségbeesett rimánkodással próbálta hazavinni urát a korcsmából, ahol minden keresetnek nyakára hágott, a család pedig éhezett. Hosszan beszélt az asszonyról, hogy milyen jó anya volt, hogy tűrt és dolgozott s mi már-már azt hittük, hogy a Mester ma csak emlékeinek él, amikor hirtelenül visszafordult a rajzhoz s azt mondta: jó ez, csak éppen ez hiányzik belőle, amiről beszéltünk. Ezt az emléket idézte volna fel Bencze képe? Nem, hiszen benne éppen az van meg „amiről beszéltünk”. Ez az emlék bennem összetapadt abásfalvi nagyanyám emlékével. Talán második elemibe jártam, amikor meghalt, de még mindig élesen emlékszem bőr mellesére, falusi viseletére, szigorú arcára, amelyen csak néha suhant át a mosoly. Róla tudom, hogy amikor 1916-ban ellenség foglalta el a falut, kiállt kapujába s amikor a katonák be akartak törni a házba, ahogy nálunk mondják az „élet”-be, széthúzta a mellén a „mejjes”-t: „ide szúrj, ha nem volt anyád, de a házamba be nem teszed a lábadat”. Becsületére váljon a katonáknak, hogy továbbáltak. Nos lassan tisztult bennem, hogy miért is idéződtek fel ezek az emlékek Bencze László képe előtt. Nem a hősi kiállásért, hanem nagyanyám bölcs tanításáért. Bibliás asszony volt és gyakran idézte gyermekeinek okulásul Pál apostol (Thess. I.: V. 25.) szavait:” „Mindeneket megpróbáljatok, ami jó azt megtartsátok”. Igen ez az! Ezt lehetne Bencze László negyven éves festő-voltának mottójául írni.} 

^{Öregasszony 1962 olaj, fa 140 x80 cm}

^{A kiállítás rendezése — nyilván csak ösztönösen — szinte sugallja is ezt a szemléletet. Ugyanis a festmények alatt láthatók Bencze döbbenetes életközelségű rajzai s felettük a képek, amelyek  a rajzokból sarjadtak. A rajzok szinte töretlenül — a szegény emberrel való azonosulás nem lankadó szenvedélyével — követik múló napjait. A belőlük kiformálódott képeken pedig rajta van a „mindent megpróbáljatok” keresése. Egy- egy ilyen keresési szakasz után, Bencze ismét, az életből, a rajzokból indul el a piktúra új tájaira, hogy ott is végig kísérletezze a lehetőségeket. Éppen ezért a kiállítás kétszólamú: a rajzok témájára a festő a változatok lehetőségeivel felel, mindig új s új oldalról fogalmazza meg az élet festői látomásait. Lehet, hogy azért, mert én is a rajz iránt vagyok érzékenyebb: a kiállításban elsősorban ez kötött le. Itt még minden friss, gazdag elbeszélőkedvvel, páratlan jellemzőerővel tárul elénk. Nemcsak az arc, hanem a ruházat, testtartás, mozdulat szuggesztív megfigyelésével találkozunk a lapokon. Érett megérzéssel írja papírra alakjait és írja melléjük megfigyeléseit. Itt a stílust az élet maga teremti, a festményeken azonban a tudat közbelép és stílust alkot, méghozzá változatokban mást és mást, újat s újabbat. „Ami jó azt megtartsátok”. Igen, ez is pontosan talál festményeire, ahol az előző kísérletek értékes eredményei átforrnak a következőkbe. Így próbálja először a klasszikus értelemben vett festőiséget az árnyalatoknak és színértékeknek sötétből való indításával és egyetlen villanó hangsúly felcsillantásával. Átcsap ennek ellentétébe, amikor is az egymásból sejlő árnyalatok formáló ereje helyett a szigorú, szinte kivágott rajz, és a szín helyett a színezés válik uralkodóvá (a mostani kiállításról hiányzik ez a korszaka). Ezt követőleg is ellentétbe csap át érdeklődése: minden a szín és az ecset mozgásából formálódik, a sötétséget száműzi és csak a paletta világos színeiben fogalmaz. Képei úgy lobognak, akárcsak temperamentuma. Ezt a rajzban fellazult korszakot követik mozaikszerűen tömör, a szerkezet hangsúlyára épült képei és nagy, díszítményes értékű színfoltjai (ebből a korából való a megbámult „öregasszony”). Ezután elkapja őt a szerkezet geometriájának igézete s előbb csak vízfestményeinek, majd egy másik öregasszonyának hátterében téglalapokból építi fel a környezetet s ezen belül a felületek villózó játéka faktúrája, szinte öncélú festői eszközök felé tart. Végül — mostanig utolsó — képében a „Tanyavilág”-ban a felület vízszintes ütemrendjének fehér téglalapokkal meg-megszakított erejét komor fekete vonalak közé iktatja.} 

^{Íme, néhány képen keresztül felidéztük a „változatok” világát is, bár a rajzok ösztönös volta, jobban megragad, mint a képek értelmileg mérlegelt megjelenítése. Nem tagadhatom, s nem is akarom tagadni: a kiállításon járva a baráti érzést átjárta az egykori pályatárs szelíd irigysége is. Azért a puszta tényért irigylem Bencze Lászlót, hogy negyven éven keresztül a vonal és a szín eszközeivel bíbelődhetett s alakíthatta a maga képére és hasonlatosságára, illetve maga alakult át rajzzá, festménnyé. Talán ennek az irigységnek nyílt bevallása még őszintébbé teszi a kiállítás e „nyilvános emlékkönyvébe” beírt baráti gratulációt, amivel a 60 éves Bencze Lászlót köszöntöm.}

^{Művészet 1968. szeptember}