Bencze László a megszokott kötelmekhez hű maradó, konok emberek közé tartozik. Amit nehéz küzdelem árán kiharcolt magának, azt nem engedi. Ha hatottak is rá az események és az ötvenes évek elején átmenetileg ő is némileg letért a megkezdett útjáról, művészete lényegét tekintve mégis egységes. Nem véletlenül és csupán mutatóban szerepel e kiállításon néhány 1948-as keletű festmény és rajz: ars poétikai érvényű hitvallás szimbólumai. Akkor kötelezte el magát azzal a téma és tartalomkörrel, eszmevilággal, amelynek szigorát ma is vallja. Talán az évek során művei expresszivitása csökkent, elmélyültebbé vált a már a korai műveire is jellemző meditatív hang, a szemlélődő, töprengő magatartás talán fölébe került a dráma jelenítésének — művészetének jelentés köre azonban megőrződött, mint ahogy hű maradt stílusa alapelveihez is.
Mi jellemzi Bencze László művészetének eszme körét és mik azok a stílus jegyek , amelyek ha nemiképp módosultan , mégis kitapinthatok munkássága túlnyomó részén? Ha ezen a kiállátáson is található számos tája, mint pédául a reprezentatív művei közé tartozó "Bazalthegy" sorozat vagy a szerkezetes szemléletű városkép motívumok, mindvégig elsősorban emberfestő marad. Az ember festményein mindig meditatív lény, közösségre vágyó, elszigeteltségéből, magányából kilépni akaró figura. A korai könyöklő asszonyok, a töprengő alakok, a vissza - vissza térő önarcképei mind az elszigeteltséget, a magányt sugározzák — mily jellegzetes egyik megsokszorozott önportré -kompozíciójának a címe: „Megszerkesztett magány”.
A korai remek grafikák is, amelyek az utcai tömeget jelenítették, vagy csoportos alakjai ugyancsak a magába zárt emberek egymásmellettiségéből épülő kompozíciók. Mintha az egyén nem tudna kilépni zárt köréből, csak az egymás mellé sodródás, a véletlen érintkezés fűzné össze a másik emberrel és a közöséggel. Ugyanakkor mind tematikailag, mind az egyedeket egybefogó kompozíciós rendből sugárzik az önmaga zártságából kilépni, a szép rend részévé válni akarás vágya.
Ennek az élménynek, nosztalgiának és emberi programnak veti alá képei formarendjét és stílusát. Emberfestő — tehát mindig megmaradt a figuratívitás határain belül, ha művei egy részében ez általánosító summázásban jelenik is meg. Megőrzi a természeti, tárgyi motívumok konkrétságát is, inkább csak a háttéri elemekben jelzi az átfogalmazást, a képi transzpozíciót. Ugyanakkor hangsúlyozza a szerkezeti elemeket, ezek fűzik egybe a motívumokat. Amilyen komoly művészetének eszmevilága, oly szálkásak, szigorúak a vonalak is, amelyek között néha lüktetően, de nem vesztve szigorából, jelennek meg a súlyos színek.
Műcsarnok, 1979