Az alább következő írás műfajilag sehová sem sorolható. Szándékossága annyi, amennyi tapasztalataiból levonható, célja abból a belső kényszerből fakad, amely létrehozta. Nevezhetném életrajzi aperszünek is, holott nem az; az életrajzi elemek pusztán a tapasztalatiak kedvéért szövődtek bele; nem valami elérzékenyülő visszapillantás következtében vagy, mert életemet kívánnám — most — megírni. Nem: hiszen életemnek viszonylag vékony — néhány éves — szeletét érintem s azt is, mint jeleztem, a tapasztalat felhasználása kedvéért. Kultúrpolitikai tendencia: sőt szándékos intés is akad benne, mind fiatal festőtársaim, mind a kultúrpolitika irányítói számára, de az intés jellege, sőt íze sem megrovó, inkább abból a sajnálatból ered: hogy ők nem mentek át ezeken a tapasztalatokon. Persze, és szükségszerűen: a világnézet szerepéről is szó lesz, a magam volt, kissé hebehurgya, de őszinte és érzelmileg feddhetetlen — talán kissé visszasóvárogtatóan lelkendező volta miatt ma is magaménak érzett világszemléletemről. De főként arról, amit ifjú fővel már bizonyosnak éreztem magamban: hogy a művészet annyi, mint: vallomás az emberről, az emberiről, a »mi« és az »én« — közösség és egyéniség — kapcsolatában. Arról tehát, hogy a művész alapjában véve antropmorf szándékú, ha pedig nem az, vagy csak a saját maga egyéniségére visszapillantva az, akkor dezertáns, aki attól a feladattól hátrál meg, ami éppen művésszé tenné.
Lényegében a fiatal művész útja — indulásáról beszélek tehát, tapogató kísérletezéseiről, vagy damaszkuszi útjának kinyilatkoztatás-szerű intéseiről. És e gondolatsorok kapcsán, mert elkerülhetetlen, beszélek a magam életének útkereséséről. Összevetem azokat fiatal festőbarátaim hasonló problémáival, a jó és rossz, megegyező és ellentmondó tapasztalatok vizsgálatában, ajánlva a ma is ajánlhatót, rámutatva az akkori pusztán spontán elhatározásból fakadó cselekedetek ma is felhasználható tapasztalataira.
Írásomat tehát a segítés szándéka diktálja.
Fiatal művészeink élete ma sokkal előbb kerül »sínre«, mint valaha. Minden hiba, félrefogás, gyakorlatlanság, jobb- vagy baloldali elhajlás ellenére is, kultúrpolitikánk egésze, mozgásának iránya helyes, soha nem remélt változásokat hozott; népi, nemzeti és a hagyományokat és a jövőt egyaránt vizsgálódása körébe vonja. Minden reményünk meglehet, hogy a magyar kultúra igazi reneszánsza kezdődött és tetőződik majd be. Ezek a tények tehát perspektívát adnak a fiataloknak. De, véleményem szerint, egyéni perspektívájuk nincsen, személyes kezdeményezésük, bátorságuk kevés, a pionírok kockázata hiányzik belőlük; nagyon is felűről várnak mindent.
A kultúrpolitika viszont, sokszor elhibázva: a túl korai gyümölcsszedés igényével, a biztatás vagy kiemelés elhamarkodottságával nem országos horizontban, nem nagyobb történelmi távlat viszonylataiban intézi ügyüket, életüket.
Higgyék el: az azonos hit, világnézet és az a tudat, hogy minden erő minden más erőt felfokoz, hogy az alkotásban való rokonság és kölcsönös segítés a felelősség arányában erősödik s a felelősség következtében tolakodik a szájra az őszinte szó: higgyék el, a segíteni-akarás íratta ezeket a sorokat s a harcostársnak az a tudata, hogy a mi területünk frontján sem lehet tartalék és utánpótlás nélkül a pillanatnyilag első vonalban lévőknek sikeresen megállniuk a helyüket. Ars longa, vita brevis.
Művésszé az embert sohasem egy iskola vagy akadémia teszi, ott legfennebb a művésszé válás mesterségbeli, művészi és világnézeti feltételeit kapja meg, a szemlélet helyességét, a művészi magatartás alapállását.
Jól tudjuk, milyen kevés még ez, mennyire csak a későbbi évek életviszonylatainak formáló erői, a művész-alkat összes létfeltételeinek szerencsés találkozásai teszik, hogy abból a valakiből, aki a főiskola kapuján kilépve széttekint; lesz-e művész és ha lesz: milyen lesz, vagy milyen nem lesz. Ezeknek a feltételeknek száma, aránya, egyensúlya s főként helyes összejátszása előre ki nem számítható.
Azt jelenti-e mindez, hogy a művész valami misztikus alkatú ember, vagy: hogy a művésszé válás útja s folyamatai rábízhatok a fejlődés spontán alakulásaira, véletleneire?
Nem lehet a tehetség útját — irányát befolyásolni, egyengetni s összetevői arányát harmonizálni?
Az első kérdésre nemmel, a másodikra igennel kell felelnünk. Szó se róla: a művészalkat sem misztikus valami; de igenis: ennek a valaminek útját befolyásolhatjuk, segíthetjük.
Csak — siessünk hozzátenni — éppen, mert az egyéniség legsajátabb milyenségéről, legbonyolultabb szellemi folyamatairól s főleg érzelmi hangoltságának, érzékenységének kérdéséről van szó: feltevéseink viszonylagosak, reményeink csalékonyak s az a sokféle invesztálás, amivel a tehetség kibontakozásának hosszú útja jár: sokkal több kockázatot jelent, mint bármi más munkaterületen dolgozó ember esetében.
A művészi tehetségek maguk, így kifejlődésük is: egy nemzet kulturális életének legbonyolultabb kérdése. így tekintve azt: a művészet valamely nemzet legszükségesebb kenyere, és ugyanakkor legnagyobb fényűzése is. De egyúttal az időben való megmaradásának feltétele, hiszen egy közösség magamegismeréséről, öntudatáról van általa és benne szó.
*
1925 és 1930 között előbb három évet az Iparművészeti Iskolán — akkor még az volt — méghozzá egy évig kerámiai, két évig grafikai szakon tanultam; utána a Képzőművészeti Főiskolán két évig Benkhard Ágostnál.
Amonnan a legnagyobb sóvárgással vágytam el emide; a sóvárgás, mint szabályosan visszatérő refrén, itt is jelentkezett, méghozzá a második év végén. Ez a türelmetlenség — nevezhetném az élet megismerése vágyának is — olyan fokú volt, hogy második főiskolai évem második félévében már nem is vizsgáztam. Minek, amikor úgysem jövök vissza? S mert nem vizsgáztam, a főiskola sem kötelezte magát irántam örök hűségre. Ha jól emlékezem: az 1929—30-as tanév végén kizárásom a menzalejáró falán — másokéval együtt — írásban kint függött. Indexem azóta sem volt a kezemben. Megfogadtam, hogy az életben többé a főiskola kapuját át nem lépem. Ezt az ígéretemet 1948 őszéig férfiasán állottam is.
Repültem, mint a kalitkából kiengedett madár, boldogan és alaktalan vágyaktól fényes lélekkel, ki az életbe.
Itt meg kell állanom.
Én a főiskolával roppant igaztalan voltam. A második évben már kósza zsenik gravitációjának láttam csupán, vagy mások szórakoztató időtöltésének a főiskolát s úgy éreztem (s ezt a legőszintébb meggyőződéssel), hogy itt semmi keresnivalóm nincs tovább.
Mi volt a helyes ebben a gőzös fejűségben? És mennyi igaztalanság, sőt: modorosság volt benne?... Az elsőre majd későbbi életem adott választ, a másodikról hadd szóljak azonnal.
Mesterem kitűnő pedagógus volt, hálás vagyok ma is érte. Mint volt nagybányai festő, egészséges és szívós természetszemléletre tanított, a nálunk Ferenczyvel fémjelzett festői szolidságra, komoly rajzigényre, nemes koloritra, akadémia- és izmusmentességre. Megvallom, én akkor Rudnayért lelkesedtem s mert a két tanár korrektúranapjai — kedd és péntek — megegyeztek, tanítványi bigámiában éltem s hol Benkhard, hol Rudnay korrektúráit hallgattam, persze Rudnayét csak a mások munkáival kapcsolatban. Később már meg is mutattam, nem tanulmányaimat, hanem — főként a második évben — önállóan készült kompozícióimat Rudnaynak. Ö szívesen tett észrevételeket a persze Rudnay-igézte képekre. Ezt a hűtlenségemet, mint a hűtlenek általában, mélyen titkoltam.
Benkhard éles szemmel észrevette ezt. Nem szólt érte, csak akkor, mikor már stúdiumaim ürügyén is Rudnay-s képeket csináltam. Óvott az epigonizmus veszélyeitől. Mélységesen megbántódtam. Mélységesen igaza volt.
A koncipiálást így Rudnaytól tanultam, a tanulmányok természetelvűségét Benkhardtól. Furcsa kettősség volt ez, de szintézis formájában egész utamon elkísért s meghatározza ma is minden munkámat. Mindig fejből festek. De ellenőrző fegyelmem annyira egyszerre működik a koncipiálással, hogy megvallom: festés közben naponta többször szaladok le az utcára, a világítás, a levegő, a szín, emberi csoportok — villamos, utca, eszpresszók, üzletek — vagy egy-egy mozdulat, arc, kifejezés megfigyelésére. Magyarán: a koncipiált kép és a természeti látvány egyeztetése, összehasonlítása miatt. Jó-e ez a módszer másnak? Nem tudom. Nekem pontosan a legjobb, annyira, hogy — a portréktól eltekintve — képeim keletkezésében és megoldásában a tapasztalati és emlékezeti, a spontán és a tudatos ilyen állandó egymásra-hatása vezeti munkámat. A direkt-modell egyénesen zavar.
Már az első év végén Benkhard, ha jól emlékezem: az elsőévesek közül egyedül engem, levitt a miskolci művésztelepre. Egész szeptember végéig ott maradtam, az utolsó két vagy három hetet Görömböly faluban, Hegedűs Andráséknál töltöttem. Mert már 1926-ban — tehát még az Iparművészeti Iskolán — Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók és Kodály szellemi igézete alá kerültem, amihez később a Rudnayé járult. Itt a görömbölyi napokban alakult ki az a szándékom, hogy még egy évet töltök csupán a főiskolán, aztán — törik-szakad — falura megyek, hogy ott fejezzem be — vagy kezdjem meg? — fejlődésemet.
A 22 éves fiatalember gondolatvilága jócskán zöld volt még. Valami romantikus népiesség — narodnyikizmusnak azért nem nevezném, mert volt abban távoli vágyódás a kommunizmus után is, de még némi, legalábbis irodalmi értelmű biblikusság s egy jó adag ifjonti gőg, minden polgári dolog megvetése és hányaveti szembefordulás saját középosztálybeli eredetemmel is.. És persze: mázsányi vakmerőség. (Mázsányi? Volt az egy vagonra való is, hiszen két évvel utóbb 40 pengővel a zsebemben megnősültem s abból 15-tel érkeztünk meg egy Veszprém megyei faluba: elkezdeni az »igazi« életet s készülődni a magyar festészet megváltására.)
De volt abban a tenger zöldségben valami nagyon tiszta, maradandó s alapjában nagyon helyes, egészséges mag. Mag, amely a paraszti élet legközepében, uradalmi cselédek, zsellérek és szegényparasztok közé ékelődve, egész életemre megadta emberi és művészi fejlődésem irányát. A gesztus, amely ezt az odisszeádát kísérte, talán megmosolyogni való, sok esetben talán — joggal-e vagy oktalanul? — megbotránkoztató lehetett. Normálisnak nem volt mondható, hiszen úgy ment a fiatal házaspár fejedelmi biztonsággal a legbiztosabb nyomorba, hogy arra a legmegértőbb elme is felszisszenhetett.
De a magatartás belső igénye, a spontán érzés, hogy a »nép közt« és csak az »emberek között« válhatok festővé és művésszé, az tökéletesen helyes és igaz volt. És valóban: ezek a nyomorúsággal eljegyzett évek neveltek emberré, művésszé egyaránt.
A 24 éves Saulus rátalált a maga damaszkuszi útjára. Paulussá válása eltartott viszont jó tizenöt évig.
Életemnek ez a korszaka — a dudari négy esztendő, az újabb négyéves bolyongás Dudar, Budapest és Szada között, nyolc év a tömör nyomorúság közepében, majd újabb hat év egy gyár életében, ahol a biztosított élet miatt, amelyet családomért kellett vállalnom, üzemvezető-tervezői minőségben megtanultam a »kétlaki« életet: reggel 6—2-ig gyári alkalmazott, majd utána festő — de megismertem egyúttal az ipari proletariátus életét is. Ez a tizennégy év, noha legalább tízet elrabolt festői fejlődésemből, megajándékozott az élet- és emberismeret olyan gazdagságával, ami alapja lett egész művészi szemléletemnek, világlátásomnak, később politikai magatartásomnak is.
Ezért kellett az életemhez fordulnom, hogy a fiatalok dolgával foglalkozhassam.
*
Előbb említettem, hogy a koncipiálást Rudnaytól tanultam, s a természetelvű tanulmányozást Benkhardtól. Mit értek én ezalatt? Összeegyeztethető-e a magyar, festészet nagyjából két iránya, az a koncipiálö realizmus, ami Munkácsytól Rudnayig húzódik, azzal a jobb híján festői természetelvűségnek, bizonyos fokig tehát a Ferenczy alkotta meghatározással: szintétikus naturalizmusnak nevezhető festői látásmóddal, ami hagyományaink másik fő ágaként a nagybányaiaktól egészen Bernáthig és Szőnyiig húzható meg? (Ilyen szándékosság távol állt akkor, fel sem merülhetett bennem, de távol áll ma is.) Mindössze arról van szó e kérdésben: hogy a hagyomány-ág bármelyike igenlésével elutasítható-e a másik? Ki- zárják-e egymást? Vagy szintetizálhatók-e? A festő világra vetett pillantása sokféle hevületű lehet. De ha nem az emberről szólás, kora megismerésének vágya fűti s ezt nem a természeti látvány teljes vizuális hitelével teszi, ha tehát az emberre és világra vetett pillantása nem az optikai érzékelés varázsával fejeződik ki — nos, akkor elvesztette mértékét, elvesztette a gondolat és az érzékiét arányát. A koncipiálás és a természethűség ilyen kölcsönössége kívánja, hogy hagyományainkat a szintézis mértékével mérjük.
•
De hol vagyunk még a koncipiálástól?
Egyelőre 1931. június 18-án, hideg és szeles nyári napon, Dudarra érkezünk. Az állomás —Zirc — nyolc kilométerre van a falutól, mert Filep Jenő festőbarátommal, akivel koranyárön bebarangoltuk a Balaton—Bakony-vidéket, arra gondosan ügyeltünk, hogy kettőnk Nagybányája a vasúttól is távol essék. Parasztromantikánk ennyire tömény volt s ha ez ideológiának és praktikumnak élénk-zöldnek bizonyult is, annál többet jelentett a kénytelen gyaloglások következtében az emberré érő ifjúnak és a festő örök éhségének.
Dudar ma bányacentrum. Akkor elragadóan csendes, vagy ezerszáz lelkes református falucska, bukolikus ízű táját Csokonay is kitalálhatta, legalábbis versbe foglalhatta volna. A Bakony itt már lankásodó, bár Tés — Dudar felett — még az ország egyik legmagasabb fekvésű faluja (400 m) s erdőben itt sincs hiány. De a nevére valló girbe- görbe s dombról dombra szökkenő rendezetlen falucska tektonikus (vagy mondjuk így: festői) szempontból roppant változatos. Ahogy a zirci út egy meseillusztrációba illő nyírfás fennsík peremén lefordul a falunak, a szem elé tárul a gyümölcsösök bokrosaiban guggoló falucska, furcsa U-alakú településével, balra a templomdombon felkiáltó csillagos templommal, az erdős hegyháttal, jobbra a Bodajk felé húzódó hegyek nyúlványaival. E két kitárt kar ívébe lejtősödő dombos szántók sietnek gyermekbúvással s a rajtuk tekergő meszes országid, bújtatóiból felbukó templomtornyok jelzik Bakonynánát, Csetényt, Szápárt, Bakonycsernyét s a csernyei szőlőhegyek mögött a messzeség kék kötőjében Mórt és Csókakőt. De azok már Vértes oldalában gombásodnak fehér házaik pettyeivel. Jó 30—40 km-t ölel itt az ittas szem magához.
Ma sem tudok meghatottság nélkül erre a nekem olyan drága magyar vidékre gondolni. Szülővárosom Székesfehérvár; de még ma is, ha a zirci út tárt tenyérű erkélyén megállók, szívem fejembe löki a vért s szemeim fátyolán át úgy nézem ezt a falut, mintha ő bocsátott volna utamra. S a látvány rám hulló szépségével együtt felzümmög bennem ez az Ady verssor: »Szigorú szeme meg se rebben, Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra.«
Zircen hát Filep barátom várt szekérrel. Később majd sokszor gyalog tettük meg ezt az utat, de friss asszonnyal és kofferekkel? És még romantikának is sok lett volna. A nyolc kilométeres sze- kerezés ára abban az időben három pengő volt. Mint említettem, Fehérvárott esküvő után 40 pengő maradt a zsebemben. Útiköltségre hat húszat, a szekérre három pengőt s az első havi lakbérre tizenötöt fizettem ki. A negyvenből így tizenöt pengő és nyolcvan fillér maradt. A nyolcvanegyedik fillér, vagy a tizenhatodik pengő létét a legteljesebb rejtély, sőt misztikum takarta. Sokáig takarta. És közben háromhónapos bankzárlat is illusztrálta a harmincas évek gazdasági válságát.
De ezzel se mi nem törődtünk, sem a kocogó lovak. Önálló emberek vagyunk, friss házasok s a bakonyi táj tele marokkal szórja elénk kincseit. Így kezdődött az életünk.
II.
Hogyan indul a mai fiatal festő az életnek? Milyenek kilátásai, anyagi és szellemi horizontja, mit várhat a nemzet egyetemétől, milyen ' aggódások és törődések kísérik; egyáltalán milyen társadalmi keretben mozdul az élet felé?
A főiskolán az élet, anyagi és szellemi értelemben egyaránt, ma egészen más, mint a mi időnkben volt. Ha nem is teljes egzisztenciát (vajon jó volna-e ez?), de ösztöndíjat majdnem mindenkinek biztosít államunk. Egységes szellemi légkör, már egységesnek és határozottnak mondható művészeti és ideológiai nevelés horizontjában tanulhat. A főiskola is egyre közelebb és közelebb viszi a fiatalokat ahhoz, hogy mint a régi műhelyekben, fokozatos biztonsággal, mesterségbeli szolidsággal fejlődjenek művésszé. Amennyi tévedés, buktató ellentmondás és nehézség az általános politikai, gazdasági és társadalmi életben: annyi persze a főiskoláéban is mutatkozik.
Aztán a fiatalember kikerül az életbe. Erről a kérdésről a szövetség közgyűlésén szóltam, a Szabad Művészet leközölte. Mi teszi hát, hogy a fiatalok kevesebb mersszel, a lelkesedő bátorság — esetleg vakmerőség — kevesebb kockázatával kezdik útjukat?
Máig sem tudom ezt eléggé érteni. Ha ma kezdeném utamat: ugyanúgy kezdeném. Talán nem Dudarra mennék — bár az ősi falura rá nővő bányatelep újjá egészítette azt — talán Komlóra vagy Sztálinvárosba, Diósgyőrbe vagy Túrkevére — nem tudom. Biztos, hogy nem maradnék Budapesten. Nem: mert aki itt marad, óhatatlanul az egzisztencialista verseny körébe kerül, kénytelen oda kerülni, kénytelen azon gondolkodni, hogy Alap, Szövetség, Minisztérium, Főiskola miért nem oldják meg az életét? A művész életét minden esetben saját maga oldja meg, saját maga kovácsolja. Üllő és kalapács, tüzes vas és a kovács is egyidőben a művész; s ha nincs csengése, szikrája, izzása és izzadsága, ha nem önmagán és az életen edződve kalapálja saját magát — művét: Kommerszárú lesz belőle. A művész pedig: mestermű, egyedi darab.
*
Tokos Sándorné a konyha küszöbén ült. Reggel hat óra tájt volt s a tegnapi hűvösség elszállt. Zengő nyárban találtam magamat. Első reggelünk volt ez Dudaron. Tokosné ünneplő fehérben volt; piros menyecskekendőjének csücske hátul kétoldalt kivillant a fehér selyemkendő alól. Piros volt az arca is, s goyai széles fekete szemöldője alatt — amit mintha egyetlen szénvonással húztak volna oda —, villogva fénylettek a mélyfekete szemek. — Hoztam egy kis búzáskörtét maguknak. Meg friss pompost. Mellette tiszta füleskosárból sárga búzáskörték sárga illata terjengett. Es a friss kenyér meleg szaga, a legdrágább illat a világon. A kis pompos — Dudaron a kenyértészta maradékából készült cipót hívják így — aranyos színű kiforrott hajával a körték tetején ült, piroscsíkos háziszőttesben. Mint egy népszínmű —jelenet, mondjuk Csiky Gergely tollából. Tokosék pajtájában szálltunk meg vándorúinkon, Filep Jenővel, néhány héttel ezelőtt. 1931 pünkösd vasárnapján értünk Dudarra, ebéd után. Tokosék, módos parasztok, kint álltak ünnepi fehérfeketében az utcán, tőlük kérdezősködtünk először. Náluk szálltunk meg, már ebédre s végig a másfélnapon vendégük voltunk. Ismeretlenül. Pünkösd hétfőjén Tokos kiszekérezett hatalmas tinaival — mindig ökrös-gazda volt —, mert a lovakat nem szerette —- friss zöldet kaszálni bukódba. Ez a Lukod a templomdomb és az erdő közötti mély völgy, csodálatos gazdag fűvű, tele öreg-öreg körte- és sűrűn nőtt szilvafákkal. Tündéri völgy volt, ez s benne térdig, derékig állt a nehéz elsőfű, zsíros, gazdag kaszáló. Végében óriás nyárfák zizegtek s aztán szétterült a völgy s káposztáskertbe fordult, neki a szőlőhegyeknek.
A lukodi völgy döntött. Dudarra települünk.
Igy ismerkedtünk meg Tokosékkal és Simon Júli, az asszony, aki tudta, hogy mikor érkezünk Dudarra, első reggelen így kedveskedett a fiatal festőéknek. Mert Dudaron híre szállt, hogy festők jöttek a faluba s itt is maradnak lakni.
Szabályos honfoglalás volt ez; s a körte és a pompos, amit hódolatként kaptunk a falutól, így, huszonnégy év távlatából, örökre tartó barátság szimbólumának tűnik számomra. Az is volt s az is maradt.
A festő így egyszeribe tárt karú világra talált. Néhány hét s már barátaink voltak. De erről had szólok részletesen. Ide szeretném idézni a dudari arcokat, életem legszebb periódusának emlékeként.
Az ősi falu, az ellenforradalom idején itt is meg- toldódott a falusi proletáriátus részére csinált kényszerű, tessék-lássék új településsel. Ahogy a faluból keletre felkanyarodó út hirtelen fordulattal nekilódul Bakonynánának, a néhány kőhajításnyira kezdődő Kisdudarpuszta — a Nádasdy grófok uradalma — s az útkanyar között felépült egy sor Faksz-ház. Ezek a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet egy-kétszobás házai 400 öles telken épültek, faluszéli proletárok, cselédek kuporgatott filléreiből. Az útkanyartól mélyút vezetett a faluba a Bereknek nevezett rekettyés dombok között. A Berek szélén lejtős kert peremén Földesiék laktak, Földesi Györgyök, a mészégető öreg Földesiék. Ez a család a Simonok, Jakabok mellett a leggazdagabb családok egyike volt. Egy águk elszegényedett. György bácsi .— Amerikát járt — ember, térdében az ottani bányák köszvényével — cselédkedett is Nádasyéknál, de a családi büszkeség végül is győzött. Otthagyta az uradalmat, mészégetésre adta a fejét.
Ha nem égetett meszet, a zanótos sűrűgyepüs kertajtó öreg bütykös gyertyánbokrai árnyékában pipázott. Mindig pipázott.
Földesi Zsófi néni hatalmas asszony volt. Szép, királyi parasztasszony, ház-ura, parancsoló, áradó beszédű; valaha cselédekre, aratókra, cséplőkre, szüretelőkre főző paraszti szakácsnő. Szép, méiyre- ásott szemein és széles, anyaszavú száján öreg szomorúság szarkalábjai mondták a nehéz életet.
És Kissék! A sokgyerekes Kissék, egyik szomszédunk — ha jól tudom, nyolc élő. gyermekük van —, akik között ma vájárok vannak s a hajdani nyomorúság telkén jómód és testes megelégedettség lakik. Kiss József kora hajnalokon már terűvel fordult, utcára néző ablakunkból mindig láttuk a túloldali gyepűből kifordulni. Okos arcával körülnézett és hamar eltűnt kertünk végére épült kicsi házukban. Sarjút, gyümölcsöt, diót, fát, ezt-azt orozott Nádasdytól, némi történelmi kölcsönösség alapján. Amit a gróf nagyban lopott a parasztoktól; földet, birtokot, hatalmat: azt sarjúban, dióban, miegymásban a faluszéliek, persze csak pro-mill, visszalopkodták tőle. Igy élt a dudari gyepsor, az egész Sárd és a Faksz-házasok.
Mi, Farkas József Faksz-házában laktunk. Farkasék a falu közepén, rokkant zsupptetős ősi házukban. Az öreg Farkas takács volt. De az egész család szegényparaszt, s az új és módosabb házat kiadták. A szomszédház Némethé volt, a Nádasdy gróf erdőőréé. Az is üresen állt. S mert ők havi 15, Farkasék 8 pengőért — pontosabban: évi százért — adták a házat bérbe, három hónap után átköltöztünk Far- kasékéba s itt laktunk azután három évig. Az első szoba padlós volt, a konyha és a hátsó — a »műterem« — földes. Ez volt minden. De gyepes udvara, két háznak közös kerekes-kútja s aztán a krumplit termő kert. Nem halunk hát éhen! A krumpli is beleszámított a lakbérbe.
Mennyi krumplit ettünk! A tejet Földesiék adták, már első naptól hitelbe, krumplit a kert ingyen, így indult közellátásunk.
Odébb Jakabék laktak. Jakab, a csonkakezű. 'félszemű ács. Sok gyermeket nemzett és sokat ivott. S mert a tizenkilences forradalomban résztvett, Mészáros tiszteletes úr az alkoholfogyasztást képzet társította a kommunizmussal. Persze, az erkölcsi világrend jogán Mészáros tiszteletes úr is sok gyermeket nemzett — így beszélték a faluban —, de nem mindig a monogámia határán belül. Törvényesen csupán egyet. Inni is megitta a maga napi 8—9 félliterét; amíg bírta a kocsmában s mikor már ez a művelet nem rokonult a gyalogolni tudással, a parókián. Ravasz László püspök beszédei — fekete kötésben — s a kékzománcos pléhkancsó, egész délután elcsevegtek a jó hűs tornácon Mészáros tiszteletes úrral. Dialektika dolga, hogy míg Jakab ács alkoholfogyasztása a kommunizmust, addig Mészáros tiszteletes úré az erkölcsi világrendet asszociálta, respektive Ravasz László beszédeinek szomszédságában.
Mészáros tiszteletes urat a bőséges szesz- és élelmiszerfogyasztás negyvennyolc éves korában fektette a csodálatos dudari temetőbe. így nem érte meg, hogy Jakab ács sírja felett az alkoholfogyasztást nyilvánosan is a bolsevizmus számlájára írja; az ő szép márvány sírkövén viszont ékes bibliai citátum arany betűi dicsérik a példás életet.
Ilonka, az édes nefelejcsszemű Ilonka, szöszszínű hajával Jakabék legkisebb gyermeke volt, egy évig kedvencem, drága kis lányom. A torokgyík zárta le a kék szemeket a zirci kórházban: ez volt dudari életem első tragikus eseménye.
Rechnerék, a nánai svábokból elmagyarosodott Rechner Mátyás családja több nemzedék óta béres volt Dudaron. Kékszemű szelíd német arca van Mátyás bácsinak, ma is élő jó barátunknak. De Zsófi néni Földesi-lány, Földesi György bácsi lánya, kardos anyjalánya, okos, szervező, a család esze, gondviselője. Matyi volt egyetlen gyermekük. Ma a dudari bánya többszörösen kitüntetett villanyszerelője. Akkor első-másodikos pacalista.
Zsófi néni nem állta a szolgaéletet. Hajnalra már ő is megfordult a mezőről, ahol a Nádasdyak magántulajdona beleegyezően termett a négy-család- egy-konyhán élő cselédeknek is. Zirci vásárra libát, malacot ezen hizlalt Zsófi néni, tehene a Nádasdyak klorofilján és csalamádéján is hízott — tejelt a leendő Rechner-hitbizomány javára. Mert Zsófi néni szeme a Faksz-házakat vette célba. A kölcsönkamatokkal dúsan terhelt házak gyakran cseréltek gazdát. S amint lehetett, Zsófi néni lecsapott egyre. Előbb a ház, majd két hold föld lett a Rechner-birodalom gazdasági bázisa, s mikor megvetették rajta szívós paraszti lábukat, az első tél egy hóviharos estéjén Mátyás csak nézte-nézte a hisztérikusan kavargó havat. — No Mátyás, jó volna-e most a grófi erdőben kotorni a havat a lovak előtt? — kérdezte Zsófi néni. Rechner Mátyás nem felelt, de szelíd kék szeme hálásan pihent meg Földesi Zsófi okos arcán.
Most lacikonyha, istálló, fészer, hatalmas pince van már az udvaron, a lakásban varrógép, rádió, köves konyha, sőt kamra is. Ez mind a felszabadulás óta. Zsófi néni egyszer évente feljön hozzánk Pestre és színház, mozi, kiállítás várja a puszták népének zsellérasszonyát.
Az ő helyükön még Jakabék laktak, meszes Jakabék, ács Jakabék mellett. Mert Jakab Simon annyi volt Dudaron, hogy majd mindegyiknek neve előtt ott fityegett egy nem prédiukátum-ízű előnév. Meszes Jakab is mészégető volt; egyike a legelesettebb proletároknak. Négy gyermeke közül egy, Béla, néma volt és féleszű. Az asszony, istentudja hány abortus és gyermek terheltje, ivott; ivott Meszes Jakab is; portájukat a kamat, a sok gyerek, a tehetetlen nyomorúság falta fel és az alkohol. így került Rechnerék kezére.
A sor legszélén Horváthék laktak. Ok is a faluból jöttek ide, ahol a patriarchális idők és a telekszegénység miatt négy—öt—hat házas közös udvar volt az építkezési hagyomány. A két Horváth-fiú közül az idősebb ma Sopronban tanul a Bányamérnöki Főiskolán. Vájár volt a dudari bányában, öccse ma is az. Horváthék életvitele is jócskán mutatja a tempora mutanturt. Akkor még templom egere szegény család voltak. Éltek az öregek is, a félvak Horváth néni és Horváth József bácsi, legállandóbb modellem. »Tüzes pipa-« volt a csúfneve, mert gyakori dühének crescendója abba a káromkodásba tágult, hogy »a tüzes pipa ígesse meg«, öreg-öreg ember volt már, mikor Dudarra kerültünk. Mint afféle szegényember-öregei, kegyelemkenyéren éltek, s az asszony a kisgyermekekre, József bácsi a zsibákra vigyázott. Hajlott háta mögé tett rossz balkarjával, görbe botján nyugvó eres, bütykös jobbkezével látom ma is; a fülére esett kajla kalap alól kitekintő öreg fő szomorú, halálváró. Télen-nyáron redőlt durva bőgatyában járt, csónaknyi szandálja vagy csizmája csosszanásáról akkor is tudtam őt, mikor még nem is láttam.
A harmincas évek végén, vagy a negyvenes évek legelején — mert később is visszajártunk minden nyáron Dudarra — halt meg. Megérkezésünk napján, Isten tudja, milyen érzéstől hajtva — siettem Horváthékhoz.
Ott feküdt kiterítve a földes első szobában. Hűs volt és csend. Két öreg széken pihent a koporsó; olcsó mázolt fenyőágyában, félighunyt szemével rámkacsintva feküdt az örökre megpihent paraszt. Milyen kicsi volt! Talán, hogy minél kevesebb deszkából fussa a koporsóra? Alázatossá aszalódva a halálúr kaszája elé, ráncosán, a tisztára mosott gatya hűs fehérjébe burkolózva, a két kéz összekulcsolódott. Hogy ismertem a kezeket! A kéztő hatalmas csont-bügykeiből karomszerű, görbe és súlyosan kinövő hüvelykujjakat. A mutatóujjat, mely meggörbült a bot hajlatán. A lilás-kék féregszerű ereket, s a szürke foltokat a bőrön. Az arc fagyott volt s a jobb orrcimpától húzódó lánc élesebb, mint a párja. A jobb szemöldő kérdőjele tágabb s kissé fennakadtabb a jobb szemhéj is. A csüggedt panaszos bajusz sátra alatt a fogatlan száj szűk vonalából magasra ugrott az így megnövekedett alsó állkapocs. A dermedt arc mintha feszülten figyelt volna valamire. Mintha kérdezte volna: lesz-é pihenés ama túlsó parton, az innenső sok strapája, nincsenje, dohánytalan, hústalan, pihenéstelen zűrzavara után? Felvirrad-e valaha a szegényemberre?
Ezek az emberek voltak közvetlenül környezetem. Mint képet a keret: ők foglalták magukba életemet. Aztán a tágabb környezetem: Kisdudarpuszta és az egész falu. És a csodálatos, gazdag változatú, hatalmas igézetű táj: a búja gyümölcsöskertek, dombos, völgyes szántók, a hatalmas levegőjű hegyek, a komor bükk- és tölgyerdők.
Ez a világ volt életem formálója, Alma Materem.
*
Élmény volt-e mindez számomra? Vagy életemmé vált élet abban az értelemben, mint a belélegzett levegő, a lenyelt falat és a szervezetben szerte áramló táplálék?
Itt olyan kérdést érintek, ami a művészi ábrázolás alapvető lényegét foglalja magába. Manapság sokat beszélnek a művészek, írók szenvedélyessége hiányáról, sematizmusról, az emberábrázolás szegénységéről, stb. S mindezt — a tudatosságot félreértve s mint valami most feltalált pánáceát ajánlgatva — úgy, mintha akarati szándékos elhatározott módon, valami: »no most megszerzem ezt a képességet, feltöltöm ezt a hiányosságot« módján meg is lehetne azt szerezni, el is lehetne azt tüntetni. Nem erről van szó! Gorkij — élt; élte a maga hányatott, akaratával csak itt-ott befolyásolt életét; élte a hajóinas, a csavargó, a pék, a diák, a zarándok, a munkanélküli, a nyomort, szükséget, és éhséget felhabzsoló életét: emberekkel ette teli magát. Balzac — élt; magába élte á Rastignac-ok, Goriot-ok, Pons-bácsik Betty nénik, Lucien Rubeamprée-k, bankárok, házmesterek, iparlovagok, zsugorik és pazarlók, életét. Emberrel ette tele magát. Mednyánszky, a báró, Tolsztoj, a gróf, Munkácsy, az asztalosinas, emberekkel élték művésszé magukat, telítődtek csavargókkal, gazdagokkal: élő, eleven emberi hússal, élő eleven emberi lélekkel táplálkoztak.
Témákról beszéltek? Fenét! Témákat kerestek? Ördögöt. A feltelitődött emberi, osztály- és nemzeti tartalmak a kényszer erejével csordultak át témáik keretébe, kitöltötték azt, néha majd szétvetve a témák keretét. Goya tán témákra vadászott? Tán úgy járt csavargóútján, a betörő francia hadsereg nyomában, a hülyévé züllött spanyol arisztokrácia és zsákmányra éhes theokrácia világában, hogy egyik szemével az Alapra, másikkal a Munkácsy- vagy Kossuth-díjra kacsintott: ügye — haladó témát, ügye díjképes mondanivalót festek?
Félremagyarázók: nem a zseni mítoszát vagy a spontaneitás egyedülvalóságát zengem! (De persze: tehetség, géniusz és azok spontán rezonáló képessége nélkül, hogyan is lehetne új- és új mondanivaló a művészetben.) Csak annyit: élni kell az életet, tudni rezonálni rá, húr lenni a közösség hangszekrényén, hogy az Illyés kitűnő hasonlatát citáljam. Ezt pedig pusztán akarattal, az elhatározás mégoly tiszta szándékú tudatosságával terveim, mint egy vasárnapi kirándulást, mint egy menetrendtáblázatot, nem lehet. A tehetség provokative kijussolja, ki is verekszi a maga életét, azt a tapasztalatot, emberismeretet, ami nélkül művészetről beszélni sem lehet. A tehetség' ereje színe, mű- és stílusteremtő képessége majd a tudatos munkálás szándékával, a művesség szeretetének igényével ötvözi össze ezt a nyersanyagot. A tudatosság a spontán megélt élet kohója: érccé olvasztja az élmények, tapasztalatok, látások nyersvasát.
A kultúrpolitika, a kritika és az ideológia művelőinek ezt tudomásul kell venniük. A tehetséghez sors is járul: hogy úgy mondjam: az élet spontaneitása ezzel fel is ruházza az embert, a művészt. Születhetett volna Gorkij más élettel? Elképzelhető, hogy Tolsztoj a turgenyevi életformát választja tudatosan? De fordítva: Gorkij, Tolsztoj, Turgenyev alkothattak volna nagyot, tehetségük tudatával a bennük felhalmozódott életismeretek nélkül?
Fiatal művészeinknek mégis azt ajánlanám: merjenek a maguk útjára lépni, a kockázatosra, a nehézre, az élet emelkedő-lejtő, emberformáló útjának megismerésére. Merjenek elszakadni a Szövetség, Alap, Minisztérium háromszögétől. Szemüket vessék az országra, a népre: a termelő tevékenység a munka és az élet nehézségeivel birkózó emberekre.. És csak akkor tudnak majd miről beszélni, s akkor lesz tartalmuk a témák ezerféle keretéhez, ha a maguk élete szétbonthatatlanul összeszövődött a nemzeti munka végtelen anyagával.