A présház dicsérete A hegy szőlőhegy. Néhány száz méternyi sáv a falu, s a még fentebb húzódó erdős hegyhát között. Pereméről, ahol lakunk, a falun s a falu körüli szőlőkön - szántókon át a Balatonra lát a szem, egyszerre ölelve magához Akarattyától Tihanyig s a tó déli partján túli somogyi dombokig a tájat. A száz-egynéhány ölnyi füves lejtőn néhány szilvafa, a telket szegélyező köves mélyútra guggva, tengelyeit pontosan az égtájakhoz igazítva, kettősszárnyú zsalus ajtajával a déli napnak tátva szájat, néz a tóra a présház. A legegyszerűbb fajta, mely szinte a táj szorította szükség parancsára úgy női ki a köves domboldalból, mintha annak szerves hajtása lenne. Az is. Két hosszanti fala méternyire előre áll áz oromfal síkjától, a ráboruló nádtetővel így ereszt kínál a szemlélődésre, borkóstolóra odaülőnek, védelmet is eső ellen egyúttal a bentlakónak, vagy az arra tévedőnek. A valamikori parasztkőművest, aki felhúzta ezt a 4 x5 m-es alapterületű présházat, melynek belsejéből napsugár osztású - várostromot álló belső vasszerkezettel ellátott - tölgyfaajtó enged a gazdának és mond nemet a betolakodó lopónak, igazán nem vádolhatni a szimmetria merev alkalmazásával. Nincs egyetlen sarka, mely a derékszög törvényét tisztelné; egyik ajtaja sincs a helyiség felezőtengelyében, de egymáséban sem. Ahány gerendaköz, annyi távolság. S hogy a szabálytalanság törvénye totális legyen, a nyugati falba helyezett új ablak sem került a falhossz felezésének tengelyébe. (Mert azelőtt csak délre pislogott csöpp ablakkal a présház, hátát a pincével a dombnak vetve, arra is gondolván, hogy a bent dolgozónak, vagy iszogatónak hálából illik a tó tükrére is vetni egy pillantást.) így az ügyefogyott házacska épp ügyefogyottságából húzza a legtöbb hasznot: a naiv báját ugyanis, mely a belépőt - nemcsak az elfogult gazdát! — az elragadtatott vigyor, s a spontán kiszökő csodálkozás szinkron örömére készteti.
A házacska persze, az említett guggó jellegét attól kapta, hogy - mint minden jóravaló présház - az emelkedő dombba épült bele. Belső húsét is. Mely a még hűsebb pince és a jóval melegebb külső atmoszféra közé iktatta magát, átmenetként a kifelé jövő boros fők javára. így a bemenő is fokozatosan akklimatizálódik a borkóstolás szertartásának megfelelő hőmérséklethez. Mennyi spontán bölcsesség építtető és építő egyetértésében! Mert azt mondanom sem kell, hogy a nádtető - a világ legokosabb és leggazdaságosabb födémanyaga - és a 60-70 cm-es terméskőfalak is kettős szerepre, illetve törvényre utalnak. A követ a hegy, vagyis maga a telek kínálja, a nádat a tó, melynek épp annyi köze van a borhoz, mint a hegynek. Minthogy a tó - ez a gigászi tükör — nyilván a hegyekre is visszaontja, visszaveri a ráhulló napzápor hőértékét. Vagyis: a hegyek lejtje és a tó vízszintje gyűjti össze azt a napmennyiséget, ami a bor leikéből csillan - zamatként — vissza. A másik törvény: a nádtető éppúgy szigetel és elzárja a hőtől a pincét, mint a domb öle és az öles kőfalak. És milyen dialektikája a természetnek! Míg szemekbe gyűlik, talaj jóvoltából, napfény és víztükör melegétől, a görcsössé szenvedő tőkék ellenállásán, s sziszegő alkotói kínján át a nedvekből bogyókká mustosodó törvény: napot szí, telhetetlen csecsemőként, minden bogyó, napot a földmelegéből, kövek sugárzásából, a víz tükröző fényéből, s ősanyanap aranyszín, duzzadt csecséből. És a föld-kínja, nap-öröme-szülötte bogyókat a fondorlatos elméjű ember kipréseli, nedvüket hordóba zárja. Azután már a hűs törvénye alatt áll a szőlőszemvérből serkedt bor. Hűs pincék, hűs présházak, hűvös föld, hűsítő boltok és nádtetők kímélik a lázzal küzdőt, a forró, forrongó, lázadó bort. Hűvös tenyerüket tartják a borok homlokán, a homlok- domború hordókon. Hűst lehelnek a kőfalak, kőboltok, hűst a pincedomb, alulról a pince földje is. A bor láza lehűl, meghiggad. Vajon nem minden termő-lázadó gondolat és szándék példája ez? S nem ezért vágyódik olyan érthető vágyakozással minden valamirevaló ember a borospincék, présházak világába? S nem ez-e minden Robinson védő és biztosító szigete?
Megérkeztünk. A hatméteres pincében ma egyetlen hordó sincs. Legfennebb 2-3 pintesüveg vagy 5 literes demizson bor, ami igazán nincs arányban a pince köbeivel. A présházacska már nemcsak délre pillant csöpp ablakával, nyugat felé is ablakot nyitott, s a földpadlóra vörös cementréteg került, szobává konszolidálva így a húsz néqyzetméternyi teret, melynek hátsó jobb sarkába hatalmas cementkád volt beépítve. Ott most a tűzhely húzódik meg, jóval kisebb arányokkal is megelégedve, bár a leszűkült kiterjedést - ha be- fűtik — a meleg sugárzásával magánál jóval nagyobb köbökre tágítja. A tűzhely tiszteletes úrnak kereszteltetett, nemcsak, mert zömök testével, s kurta, vastag nyakával - a régi kályhaszemekből felrakott sütőrésszel - egy nyájas, de zsörtölődni látszó falusi református papra emlékeztet, de azért is, mert a jól befűtött sütő a benne elhelyezett krumplikból, mint bibliai textusból a vigasztaló igét, ontja kifelé a lelket is átmelegítő, drága krumpliillatot, átjárva az ember testét-lelkét úrvacsorái megbékéléssel. így az elnevezésnek nem is annyira gunyoros, mint elismerő, dicsérő felhangja van, lévén ez a szép, régi formájú - a présházzal azonos korúnak tetsző - építmény a szoba lelke, vígaszadó melege, táplálékaink létrehozója.
Az egykori présház emberi beavatkozással bár, mégis organikusnak látszó módon vedlett át a bor elkészítésének műhelyéből emberi lakhellyé. Gazdája mindenesetre, s minden esetben kultikus jellegét igyekezett megtartani, létrejöttének módozatait az átalakulásban figyelembe venni, fülét igazítva világos és hallható beszédéhez, annyit módolni csak rajt, amennyit a bennlakás szükségessé, az átalakulás elkerülhetetlenné tett.
A szükség a legjobb tanítómester. Lévén nemcsak a szűkség, szűkösség, kevés és így a legfontosabb a belső vezérlőelve, hanem az ott-ahol és úgy- ahogyan is. A fellelhető anyag, az anyag szigorú törvénye, e törvény keményen intő marka, pontos, s így a kevés szükségéből következő esztétikuma. Ügy pontosan, ahogy és amiért a földből - vagy patakmederből - kikerülő kő, a talaj és a talaj titkaihoz igazodó tőke, s egy fagyökér, tönk, vagy ág szép: törvénye, szüksége, másíthatatlan parancsai jóvoltából. Vagy kényszeréből. Csak a törvényt ismerő tud tájba illőt, tájjal azonosuló, s annak törvényeivel, fejlődéstörténetével és esztétikumával szinkronban rendeződő házat - az otthon-csiga héját - építeni. Mondhatnám így is: végy kezedbe egy követ, egy kivénhedt tőkét, s ha a helyükre - terükbe - tudod, s így helyük által evidenssé is tenni őket, akkor azt is tudod, hogyan építs otthont magadnak. A Balaton Zalai-veszprémi hosszán legalábbis. S mindenütt: ahol kő és fa akad a tájban. S ha, festőként, ajánlhatok valamit építtetőnek és építőnek: hát ezt a törvényt ajánlom. S azt a kauzalitást, - a törvény megoldásának módozataként - ami által a kő, a fa, vagy akár a zsaluzott beton anyagával esztétikummá nemesedhet. És - sóként, ízesítőként - legalább csipetnyi alázatot; szigorú és tanuló megfigyelését annak, ami az egész környék házaiból, kőfalaiból, pajtáiból, ólaiból, s azok részarányainak viszonyából úgy olvasható le, mint Mózes kőtábláiról isten tíz parancsolata. Melyeknek betartása ugyanis - mint köztudott - üdvösséget, áthágása kárhozatot jelent.
Említettem a tiszteletes úrnak becézett tűzhelyet. Honnan, hányféléi jött ide, s állt össze eredet, rendeltetés, anyagai által, s vált szerves, együttszüle- tettnek látszó részévé az öreg, hűssel hűséges présháznak; szívévé szinte, melyből meleg áramlás sugárzik szét a falakba, gerendákba, a bentlakók leikébe. Hogy oda, a sarokba tűzhely kell, csak oda, azt a belső tér, s a hidegnek hadat üzenő élet sugallta és az utólag épülő, artériális szerepet játszó kémény, mely kéményt kívül húzta fel, a ház út felőli falához támasztva, Pintér Lajos kőműves. S építette fel magát a tűzhelyet is. Formát annak Konecsni György barátom vörösberényi présházának tűzhelye, a róla készült színes diakép kínált, ikertestvéreként adoptálva a leendőt. Furcsa genézis, mely egy meglevő arculatához kéri kölcsön a habitus szerkezetének mindenegyes elemét, mintha az ősöket kése összeszedni, hogy igazoljuk a hiteles utódot. A sütő rész kályhaszemeit - egykori tési kályhások zőldszínű kályháinak szétszóródott maradékait - Csoó Sándor barátom szedegette össze - a vállakkal együtt - dudari padlásokon, ólak táján, ahol is csirkék-tyúkok itatóiként élték nyugdíjas kályhaszem-életüket. A tűzhely ajtaját dr. Balatoni Éva, szülei pásztói padlásáról menekítette. A sütőajtót és a plattni párkányát, a sárgaréz öveset Pintér Lajos szedte fel valami öreg présház kacatjai közül, melyek társaságában már az idő korrodáló hatását tűrte megadón; a plattnit Mimiké adta, Gulyás Lászlóné, Gulyás Jenő festőművész édesanyja; csak a tűzhely karikáit vásároltam rendes úton-módon, a füredi vasboltban...
Így vándorolt hát a présház sarkába összeállni minta, kályhaszemek, ajtó, sütődob, plattni, hogy rendeltetésüket széthullott darabokból funkcionáló együttessé szervesítve betöltsék és árasszanak meleget, sülő krumpliillatot és fővő étel-, tea- és kávépárákat. A hófehér fal, az ugyancsak fehérre meszelt alsó építmény (a sütő alatti lyukkal, melyben a bután-gázpalack mutatja a változó idők és váltakozó anyagok jogát, s utal arra, hogy a tiszteletes úr inkább csak télidőben duruzsolja-pattogja láng-beszéd-igéit), a fehérre festett fugákkal, a tűzhely-ajtó rézgömb-fogantyújának, s a plattnipárkány réz-övének csillogása, fönt a fehér búbon a mázas csuporral, s a párkányon ülő rézmozsárral úgy illik bele a tér- és idő szabta formákba, mintha a présházzal azonegy időben keletkezett volna. Itt tehát sikerült a varázslat: élő szimbiózist teremteni különböző eredetek, helyek, rendeltetések és anyagok között. Jelezvén ezzel azt, hogy a beavatkozó ember is - a présház gazdája ezúttal - teremthet szerencsés megoldást, ha kellő alázattal figyel dolgok és anyagok beszédére, intésére, megszívlelvén és követve azt, ami azokban tiszta törvény.
A pincébe a szoba északi falából nyílik, tehát a tiszteletes úr mellett az ajtó. Olyan zárral, mely alkalmas lenne egy vár vagy erőd megvívni való, botondi buzogánnyal is dacoló kapujára. A kulcs maga beillik támadó vagy védekező fegyvernek, fejét az erős férfikéz is épp átmarkolja. Persze ez a kulcs is plasztikus forma, igaziból szobrászi gondolat. A zár, amelyiknek felnyitására - a szezám tárulj-i fordulattal - rendeltetett, a két ajtószámyat belülről (a pince öble felől!) biztosító pánttal egy várvédői szándék furfangával készült. S a bort féltő szorongás és előrelátás gyanújával is mindenesetre. Mert hisz ki akarna a borral foglalkozóra rátörni, mikor arra éppen rányitni is lehet? Mikor ott a gazda, akadhat-e tolvaj, besurranni kívánó? S mintha csak a gyanút, gondot és gondoskodó óvatosság megmosolyogni való bátorságát cáfolni is akarná: a présház felől kétszárnyú, vaskos és vastag ajtó napsugárosztású szerkezetével azt a nyájasságot és biztatást jelképezi, mely a szőlő éréséhez szükséges égitestet szimbólumként idézi ide a csiggató pince bejáratára. Komoly, sötétbarnára érett tölgyfából készült; a sugárszerűen szétfutó osztásokat kovácsoltvas szegek pettyezik, mint Van Gogh ecsetnyomai a képet. Az idő már, mint öreg vincellér arcát, megvájta és szép barázdákkal ékesítette. S elnézni ezt a szép arcot, tűnődni rajt olyan kényszer parancsolja, melynek minden belépni vágyó engedelmeskedik.
Szóljak még az öreg gerendákról, melyekben nemcsak a szakálla szálkáival tüskés idő lakik, de az idő velejárója, s annak őrlője: a szú is. Éjjelente hallani időtrágó percenését, a mutató nélküli óra másodpercketyegését, az állandósult türelem egyenletes metronómját, s mint rajta átindázó cifrázatot, a padláson surranó egerek futását, rágcsálását. Az álomba hulló tudat szívesen figyeli ezeket a - kinti neszekhez, madárfüttyhöz, lopakodó macskák vattalépteihez szervesülő — domesztikált hangfoszlányokat, s magában még szét is tagolja őket: ez a szú, az egérfutam, most megáll, s rág. Mit? A gerendaközökbe, deszkarésekbe szorult magvakat, a valamikori szénapadlás fukar ajándékait. Csönd: vándor macska toppan odafönn, s az egérke dermedten megnémul.
A tető megszürkült, itt-ott már bemohásodott milliónyi nádcsöveiben, mint néma orgona sípjaiban, lapul a szigetelő-sziszegő levegő. Meg az ereszig felérő, szabálytalan rakású kőfal réseibe s a nádtető rejtekeibe fészket vert verébsereg. Kiirtani őket? Ki tudná azt, hiszen ez a szapora, pimasz, igénytelen, s mégis kedves, szürke-barna prolimadárka - külvárosi csibészsereg - szétrebben, összeáll, titkos őrszemeket állít minden veszedelem ellen. A férgekkel megtérő anya- vagy apamadár is percekig megül a nádkúpon, vagy a mandulafa száraz ágcsonkján a csőréből kilógó zsákmánnyal, s némi megbizonyosodás után surran, tűnik el olyan hirtelen, hogy sose tudni: az eresz melyik zúgában .. . Nem: a verébnek éppoly birodalma a nádtető, mint a nádirigónak a nádas, pocoknak a föld belseje, s nékem a táj meg a présház. Mindenesetre szervesebb tartozéka is, mint a ház mellett egyre gyakrabban el- porzó autósereg, amelyet éppúgy nem tilthatok el az útról.
S ha leszáll az éjszaka. S az egyre sűrűsödő-táguló világmindenség sötét bársonyköpenyén kipattognak a vándor csillagok. Az erdő felett - még felfelé dermedő rúddal — megérkezik a Göncöl-szekér, felette pár csillag-közzel a felfénylő Sarkcsillag. S hegyekből, tóból, nádasból, földből, lombokból, kövekből, füvek mélyéből cirpelve, sóhajtva, ümmgetve, füttyentve összeáll a bartóki éjszaka zenéje: a hold záporától fehér fényben világló présház pihenő öreg parasztként ül a távoli tóra dermedve. Száz éve? Mennyi ideje már?