Mélynyomás alatt

Azok közé a művészek közé tartozol, akik idestova félszáz év után sem mondtak le a köznapi értelemben vett tárgy- es emberábrázolás igényéről, sőt kizárólag ennek hódolnak. Gondolod, hogy a mai ember világképének, életérzésének kifejezésére, esztétikai igenyenek kielégítésére ez a mód elegendő es megfelelő?  

A kérdés kápóra jött, mert amint lathatod, éppen azzal foglalkozom, hogy egy nagy ládában felhalmozódott régebbi rajzaimat válogatom, es az általam maradandónak ítélteket paszpartuban helyezem el. Szeretném igy a birtokomban levő rajzaimat szamba venni. A legkorábbi ezek közül 1932-ből való, a legkésőbbi 1948-49-es. Az ezután készült rajzaimat - a javara gondolok - előzőleg mar rendbe tettem. Ez a körülbelül 100, esetleg meg több darabból álló újabb gyűjtemény is pontos es félreérthetetlen választ ad a kérdés egyik részére. Vagyis festővé eszmélésem pillanatától - szinte mar eszelős leitmotivkent (pontosabban: szinte a zsigereimből követelődző mohósággal) - érdekelt az ember: önmagában es a többi emberhez való viszonyában, s az ember es a társadalom érdekel ma is. Ez az ember éhség, embersokadalom, a magammal hasonított ember világ átteteleződese festői, művészi formává e majdnem ötvenévi gyakorlat során, a magam es a világ fejlődése során indulatilag, logikailag, esztetikailag, egyszóval világnézetileg is változott, a szemleletből fakadó stílus több szólamú gazdagodásával módosult. Ez - mint említettem - a válasz egyik fele, hiszen kizárólag az én tudatomra, művészi indulatomra vonatkozik. A világban azonban századunk eleje óta egyre erősödön - az általános kultúra s igy a képzőművészet területen is döntő szóhoz jutott - olykor mar-mar kizárólagosan - egy ellenkező tendencia: a nonfiguratív, az absztrakt művészet es ennek különféle elágazásai, sőt a kibernetikus közlés is. Logikailag nehéz elképzelni, hogy ez az irányzat mérsékelhető vagy meg fordítható. A kérdésben, szerintem, benne van az is, hogy vajon az egyes ember, illetve a társadalom vizuális igényét kielégítheti-e egyedül a figuratív vagy a nonfiguratív ábrázolásmód. Erre meg csak megközelítő választ adni is roppant bonyolult dolog, nem is lehet. Ez ügyben közvélemény-kutatást sem volna érdemes végezni, hiszen - valljuk be őszintén - az is csak mennyiségi választ hozhatna. A művészetet érintő minden lényeges kérdés azonban elsősorban minőségi. Én csak arra utalok, hogy az ember emberre válása óta a művészet mindig emberarccal nézett vissza az őt faggató közösségekre, társadalmakra. Lemondhat a ma művésze erről az évezredek óta tartó - egyszersmind bizonyító erejű - feladatáról? Megelégedhet ennél kevesebbel? A válasz természetesen nem kivan kizárólagosságot. A döntőbíró ebben a kérdésben maradjon az idő. Megbízhatunk benne. A magam részéről azonban egy hiten mégiscsak Giottoval, Michelangeloval, Tizianoval, Rembrandttal, Vermeerrel, Goyaval, Cezanne-nal, Van Goghgal es Csontváryval vagyok. Hit nélkül pedig nem lehet élni. Alkotni meg kevésbé.  

1 Bencze Laszlo: Az oreg, kretarajz, papir, 59 X 36 cm, 1938  2 Bencze Laszlo: Oregember, tollrajz, papir, 27X 24 cm, 1975 

Miként latod: a szocialista művészet jelent-e új formát, stílust a polgári művészethez kepést?   

Erre a kérdésre ugyancsak roppant nehéz konkrét választ adni, akar az elmélet, az ideológia felől nézzük, akar gyakorlatilag, a teremtő műhely irányából. Alapállásom ebben a kérdésben is, helyesebben a kérdésre adandó válaszban „krisztusi”: legyen a te beszeded igen-igen vagy nem-nem. Vagyis a kíméletlen őszinteség. A doktriner teoretikusok (gondoljunk Zsdanovra) habozás nélkül tudtak erre a kérdésre válaszolni, amikor az alap es felépítmény viszonyara utaltak. Csakhogy a művészet rendkívül összetett szervezet, organizmus. Az elő organizmus pedig nem matematika. Az viszont alapvető igazság, hogy világnézet nélkül nincs művészet. Ez elképzelhetetlen! (Aki erre a kérdés összefüggésre választ akar kapni, ajánlom, olvassa el Fülep Lajos nagyszerű írását, A művészet es világnézetet. Ennél pontosabban es meggyőzőbben erre a kérdésre bizonyító választ kevesen adtak.) Es ha vizuális bizonyítékot - mégpedig döntőt - akarunk szolgáltatni, ott van példának Derkovits életműve. A megfogalmazható s igy a stílusban is tetten érhető különbséget polgári es szocialista művészet között perrendtartás- szerűen nem lehet bizonyitani. Példával, analógiával azonban bizonyíthatunk. Gondoljunk Bernáth Aurél es Derkovits Gyula művészetére. Egyidősek voltak (előbbi 1895-ben, utóbbi 1894-ben született) s történetesen mindketten dunántúliak. Időpont, taj, haza tehát azonosak. Mi hat kettőjük között a lényeges különbség? Osztályérdeket, osztály- s igy társadalmi helyzet, anyagi viszonyok, tehát világnézet. Plusz: a sajátos egyéni alkat. A kvalitás összemérhetősége alig kétséges. A két különféle esztétikai minőség közötti különbség azonban óriási. Bernáth szándéka es szociális tendenciája, őszintesége ellenére is jellegzetesen polgári művész, a szó legnemesebb es a magyar viszonyokra legjellemzőbb értelemben. Derkovits ugyancsak a szó legnemesebb értelmében nemcsak Magyarország, hanem Európa legnagyobb proletár művésze is volt. Van tehát merhető különbség polgári es szocialista esztétikum között? Van. Stilárisan is bizonyitani, meghatározni es árnyalni e különbségeket egy ilyen interjú kereteben azonban nem lehetséges.

Bencze László: TSz készülődése, olaj, vászon, 126 x 200 cm, 1953 (fotók Somfai) 

Szocialista művésznek tartottad s tartod magadat. Nem okozott s nem okoz számodra ellentmondást, hogy a szocializmus a művészet területén nemzetköziségét hangsúlyozza, ugyanakkor a nemzeti sajátosságok érvényesítését is megkívánja?  

Valóban szocialista művésznek tartom magam. Ha tagadnám is - ha tagadnak is! -, koronatanúként ott van munkásságom egésze. No, hat erre a kérdésre jó skolasztikus alapon igazan könnyű volna felelni. Kérdeztek is, feleltek is rá unos-untalan, ugyancsak skolasztikusan. De van ennek a kérdésnek valóságos es igy őszinte tartalma, s van rá ugyanolyan s ugyanúgy adható válasz is. Az, hogy idővel - ha nem is az egész világunkat, de - szerény otthonunkat, a földgolyót egy mar ma is szemmel látható világ civilizáció abroncsa fogja össze (Németh László szavaival). S hogyha nem is belátható időn belül e világ civilizáció építményét szocializmusnak nevezhetjük majd, akkor ez nem zárja ki azt, hogy a nemzeti sajátosságok mint az emberiség kultúráját, műveltségét színező, gazdagító erők es sajátosságok fennmaradjanak. Egyebkent számomra a kérdés igy - különösen munka közben - soha fel nem vetődőt. Ugyanannak az emberi örömnek vagy fajdalomnak elkialtott hangja másként hangzik magyarul, isméét másként oroszul, svédül, franciául vagy angolul. Úgyszintén e hangok „hangzatai” - stílusai - is.

Miben tudnád művészeted szocialista jelleget tartalmi es formai vonatkozásban meghatározni?  

Nem szabad hazudni es köntörfalazni. Vagyis a kérdés csak elméletileg osztható mereven ketté, akár csak a test-lelek eseteben. A testemet pontosan kőrül határolhatom. Megismerhetem, tetten érhetem, ellenőrizhetem a kezem, a szemem a tükör, a fénykép, a film, továbbá a röntgen, a diagnosztika, az orvosok segítségével. De hol van a lelkem? Ki látta? Ki ismerte meg? Ki tudja bizonyitani? Közölhet-e róla tényleges ismeretet a tükör, a fénykép, a röntgenfelvétel? Az eredmény nemleges. Lelkem azonban ennek ellenére van. Elosztva a szerveimben? Az agyalapi mirigyeimben? Érzékszerveim érzékenységében? Sírásomban? Ujjongásomban?...

Bencze László: Emberek III., tojás tempera, fa, 36 X56 cm, 1970 

Bencze László: Tanyavilág, olaj, tus, valkyd, farost lemez, 152X182 cm, 1965 

Kepeim, rajzaim túlnyomó része az emberről szol. Az elmúlt rendszer éveiben szinte kizárólag a parasztságról es a munkásosztályról. Ez bizonyítható, lemerhető, ellenőrizhető. Ez az, ami analógiája lehet a testi mivoltomról mondottaknak. E képek es rajzok organizmusai rejtekeben, mint szerveink struktúrájában a lelkünk ketsegtelenul benne el; mozog, áramlik es lélegzik kepeim, rajzaim „tartalma”. Ezek ki- vagy leolvasasa, elemzése es értékelése azonban nem az én dolgom, hanem a művészettörténészeké, kritikusoke. Többet, meghatározóbbat mondanom pedig mar ízlésem tiltja.

Bencze László: A festő es felesége, tojás tempera, valkyd, vászon, 180X100 cm, 1977 

Jóllehet az ember ábrázoló művészet nálunk hivatalból mindig is elsőbbséget elvezett, különösen az utóbbi 35 évben, ha szocialista jellegűnek ereztek vagy ítélték, téged mégis hosszú időn át, idestova majd negyedszázadon keresztül bizonyos értelemben mellőztek. Miért?     

Megítélésem szerint az erre a kérdésre adható válasz nem tartozik a nyilvánosságra. - Hogyan értékeled az elmúlt évben a Műcsarnokban rendezett kiállításod visszhangját a közönség, illetve a sajtó es más tömeg tájékoztató eszközök részéről, nemkülönben a hivatalos szervek megnyilatkozása alapján ?   - Ez a kiállítás 4-5 évig vajúdott. Többször is elhalasztottam. Ennek főleg személyes oka volt: nem akartam addig kiállítani (pedig lett volna rá lehetőségem), amig nem bizonyitok. Mit? Azt, hogy keszonban - mélynyomás alatt - is lehet jelentőset teremteni, abban a műfajban, amelyre lehetőségem van. Hogy el tudom mondani, meg tudom festeni, amire mozaikban es egyéb muralis műfajban - megbízások híján - nincs módom. Hiszen - s ezt nemcsak a zsigereim tudjak - négy olyan (kisebb-nagyobb) mozaik feladattól ütöttek el, amelyek mar a „kezemben voltak”. Ezt a játszmát egy esetleges szív-infarktus elhárítása végett feladtam. Bejelentettem a Lektorátusnál, hogy pályázatokon többé nem veszek reszt. De meg a „zsigeri” es „tudati” - mondhatom tiszta  szívvel: szocialista tudati - ösztönzők hatására annyi keppel voltam várandós, hogy újabb s újabb munkákkal bíztam meg magam. Mintha egy szüléstől visszatartott nő egyszerre ötös ikreket, s újra es újra négyes ötös ikreket szülne. Részeg voltam a szülés vágytól. Így ismetelten eltoltam a kiállítás időpontját. (Tartozom az igazságnak, amikor megemlítem: a Lektorátus, a Minisztérium, a Műcsarnok tiszteletben tartotta kívánságomat.) Úgy néztem tehát e kiállításom elé, mint döntő ütközete elé a stratéga. A létezésemet - persze a szellemi létezésemet - kellett bizonyitanom, zömében 10-12 év anyagával. Nem „életmű”-kiállítás volt ez, ahogyan egyes kritikusok (nagyvonalúságból? - ugyan!) értelmeztek, magyaráztak. 10-12 év - a keszonból! Vagy - klasszikus meghatározással - de profundis.      

Bencze László: Halálraítéltek, tojás tempera, valkyd, vászon, 100x190 cm, 1978    

Az eredmény? Bontsuk a kérdést tényezőire. A közönség reagálása kétélű fegyver. Nem megbízható dokumentum. Hiszen elfogult barátok, rokonok, jó szándékú laikusok es dühödt exhibicionisták adjak le szavazatukat a vendégkönyvben. Az igazi műértők es a szakma ritkán nyilatkozik abban. Es a közönség nagyobb része sem. Meglepett azonban a velem egykorú es nálam fiatalabb festő társak egyöntetű elismerése. Es sok külföldié is (innen es onnan egyaránt). Legjobban esett az, hogy Dudarról, ahol ifjú festő koromban évekig éltem, a záró vasárnapon megjelent negyven öreg es fiatalabb parasztember es parasztasszony, s örvendeztek, hogy róluk is szolnak kepeim... A sajtó reagálása mérsékelt volt. Egyetlen lap közölt tisztes kritikát, a Magyar Nemzet. Jelentős es megtisztelő figyelmet tanúsított a Magyar Televízió. D. Fehér Zsuzsa rendezeseben olyan - közel háromnegyedórás - műsort sugárzott kiállításomról a tv, kitűnő riporterem, Csapó György közreműködésével, amilyenről nem is álmodtam. Igen, ez nagyon jókor jött, es éppennyire jólesett. Ebből ereztem valamit a rehabilitáció etikájából. A Népszabadság viszont hallgatott. Ugyanígy a Magyar Hírlap es a Népszava is. Szülővárosom, Székesfehérvár sem vett tudomást kiállításomról. Ez kegyetlen vágás volt, hiszen, amikor 1938-ban első ízben volt önálló kiállításom, Budapest minden napilapja közölt rólam kritikát! Ez akkor éppolyan természetes volt, mint ma az ellenkezője. Ha egy 72 eves művész ilyen nagyságrendű kiállítására csak tizedannyi figyelmet szentelne a magyar sajtó, mint egy-egy sportolónak egyetlen rekord- eredményére ! Kinek szégyene ez a tény ? A művészé ? A sajtóé ? Ez a kérdés nem egyéni: az egyetemes magyar művészeté! Pozitív, szép eredményt jelentettek a közületi vásárlások. Három jelentős képemet a Művészeti Alap, kettőt a Kulturális Minisztérium vásárolt meg, s folyamatban van a Magyar Nemzeti Galéria vásárlása. Festők tudjak csak, hogy hat jelentős és jelentős árú kép megvásárlása egy kiállításon közületek részéről mennyit jelent alkotójuk szamara. Etikai, anyagi értelemben egyaránt... Magán vásárlás egyetlenegy volt. De ehhez (magánosoknak eladni) is érteni kell. Nem értek hozza. Am maradjunk kívánságban is szigorúak, Németh László etikáját tartva szem előtt: „Én olyan selyemhernyó szeretnek lenni, aki minél kevesebb eper levéllel minél több selymet termel a közösségnek.”

 Bencze László: Gondolkodó, olaj, valkyd, vászon, 160 X180 cm, 1977 (fotók Somfai) 

Miként képzeled el a jövődet? Milyen művészeti kérdések izgatnak, milyen terveid vannak? Elmúlt évi kiállításod azt bizonyította, hogy tele vagy alkotói erővel, s nagyobb szabású közösségi munkákra is gondoltál. Van remény, hogy ezekből valami megvalósul?  

Attól tartok, hogy ez mar elsősorban nem tőlem függ. Elég jó erőben vagyok, de 73 éves korom meghatározó tényező. Ez az egyik. A másik a közösség. Ebbe nem szolhatok bele. Mit is szólhatnék? Ady szavaival: „Szeretnem, ha szeretnének”? Tóth Árpád jajával: „Bölcsebb lettem s erősebb, - De a szívem merő seb”? Vagy József Attilával? Nyafogás es hiúság lenne. Amit kapok: kapom. S adom, amit tudok. Amig tudom. Nem mindegy: mozaikkent, tábla képben, grafikában? Egyre megy. Mindennek ellenére is - gondoljunk Cézanne-re, Van Goghra, Csontváryra, Derkovitsra! - a szellem embere tegye a magáét. Ez az ő életfogytiglani feladata. 

(Budapest, 1980. március 1.) Horváth Béla