Szendi Istvánnal igazán akkor ismerkedtem meg, amikor a licitáción vásárolt akácfákat kellett hazaszállítanom. Ez az első, vagy második év őszén volt. A csetényi határban húzódó fiatal akácost legelőnek szánta a község és így a fákat árverésen eladták.
Egy ilyen árverés különös élvezet volt. Egy: mert magam is árvereztem; kettő: mert kitűnően meg lehetett figyelni a falusi osztályellentétek szikrázását. Persze, akkor én ezt úgy szemléltem, mint gazdagok és szegények harcát. A módos parasztok: Földesiek, Simonok, Tokosok harca volt ez a falusi proletariátussal és mert a szép magyar típusú bíró: Csepregi vezette a licitációt, könnyű volt — egykét kacsintás megértésével — a legjobbaknak látszó facsoportokat Földesi Istóknak vagy Simon Józsefnek megszereznie.
No, én is vettem egy sor fát. Engem Csoó Sándor okosított, a 15—20 holdas, jómódú, tanult, okos és ravasz-eszű Csoó, akinek Mikszáth- és Jókai-sorozata volt s két-három újságot is járatott. Barátok lettünk mi már az első évben. Tőlem aztán Gorkijra, Tolsztojra, Móriczra, Adyra, Szabó Dezsőre, József Attilára is rákapott, már Veres Pétert is olvastunk együtt.
Pocsék tél vége volt; hó, jeges latyak, sár, víz kerékagyig. A megvásárolt fát másnap vágtuk ki; én Csoóéknak s ők nekem segítettek. Persze: én jobban jártam. De már délutánra járt, hogy végeztünk és Csoó Sándor sötétedés előtt nem fordulhatott volna kétszer is a lassan cammogó ökrökkel. A fát kinn hagyni pedig annyit jelentett volna, mint megcáfolni a fizika vastörvényét: az anyag nem vész el. Lopott itt mindenki. A szegények szükségből; de loptak a módos gazdalegények is. Virtusból vagy egyszerűen azért, amire otthon nem kaptak a foghoz vert pengőkből: italra, mulatságra. Sokszor megesett, hogy módos gazdalegényt kísértek a feltűzött szuronyú csendőrök végig a falun. Vállán vitte a zsák diót vagy krumplit s időnként kiáltoznia kellett: diót loptam! diót loptam! Ilyenkor a fél falu röhögött a delikvensen: kinn álltak az utcán az emberek.
Így hát a fát haza kellett vitetni és Csoó Sándor szomszédját, s egyben komáját küldte ki, Szendi Istókot. Egyivásúak voltak Csoóval, úgy nyolc-tíz évvel idősebbek nálam, tehát harminc és negyven között félúton. De már, mint a parasztok ilyenkor mind, meglett férfiak, életük delén állók. Komoly, sőt komor ember volt Szendi Istók, úr- és papgyűlölő, jegyzőnek, papnak, szolgabírónak pláne szálka a szemében. Hat holdján hatodmagával élt, csak lányai voltak, így nehezen birkózott a földdel. Szegényes portája s hanyagolt házatája után nem hitte volna senki tudás- és művelődésvágyát. Míg Csoó higanynak, Szendi állóvíznek volt mondható. Petőfit viszont betéve tudta; Bolond Istókot könyv nélkül. Ez volt kedvenc verse. Az ital csalta ki a közlékenységet és a nótát ebből a bezárt lelkű emberből, meg az irodalom, a könyv. Adyt például, a két kötetbe kötött összes költemények első kötetét egy nyáron, takarodáskor végig olvasta a gabonával megrakott szekér tetején.
Jött a ronda dűlőúton, nógatta a szegényparaszt- lovakat, a csontos, szomorú állatproletárokat. Az este már homálylott s a fairtók közül én voltam csak odakünn. Az a jó szomorúság húzott át a levegőn s a lelkemen, ami sokszor termékenyítőbb az örömnél, s minden esetben maradandóbb. A látóhatárt felitta a köd, az ólomszerű szürkeség; a sár, a szürkészöld hócafatok, lógó felhők, hegyek s a falu távoli foszlányai alaktalanul úsztak ebben a szomorúságban. A hideg beivódott a csontokba, a nedvesség a pórusokba, a lélekbe. A tudott halál szomorúsága ez s azé a tudaté, ami csak az ember sajátja: hogy ez ellen a halál ellen körömszakadtáig kell küzdeni: élettel a halál ellen.
Messziről láttam már Szendit s mintha a köd bársony futószalagján csúszott volna felém, úgy elnyelte a levegő, víz, sár s a hókása a hangokat. Csoó koma mondta, hogy gyűjjek ki, mert különben itt marad a fa éjszakára.
Felrakodtunk s felültünk. Lassan húzták a lovak a nyers fával megrakott szekeret; sűrűn megálltak. A kerékagy nyikorgott, feleselt a kásás hóval, sárral; a ráfról cuppanva hulltak vissza a latyakba a lehámló sárdarabok. Nyögött a tengely, zörögtek a förhécek, a kisafa; csörgött a csaptatólánc; lihegtek a lovak s gyúrták, mint háborús, ragadós kenyértésztát, a hideg, dagadó sarat.
Keveset beszéltünk; miről is lehet ilyenkor beszélni? Az ember nézi a lovak farát, a váltakozva lépő inas lábszárakat, a kiálló köveken megcsendülő patkót, amely néha lazultan kotyog a patán, az automatikusan működő izmokat s a hámon át látszó lónyak vékony ívét. A szekér ráz; a csontos parasztkézben tétlenül csügg alá az ázott gyeplővég s a meggörbült hát sorsukat példázza.
Hallgatni: milyen jó ilyenkor hallgatni! És nézni, tágra nyílt szemmel: embert, állatot, tájat, a lőcs kopott fényes végét, az ülésdeszka repedéseit, a hágcsó U-ján ragadt sarat; a világot.
Otthon — sötétlett már — hamar ledobáltuk a feketére ázott akácokat. Ázhat: az akác nyersen vizesen is jól ég, talán az egyetlen fa, amelyik sírva is meleget, lángot ad.
Fizetésre került a sor, de Szendi Istók komoran ellenállt. Nem és nem; nem fogadta el a három pengőt, ami neki is olyan sok pénz volt — félmázsa rozs, mázsa krumpli ára akkor —, mint nekem. Álltunk egymással szemben: a szegény festő és a szegény paraszt. Ö azokra a könyvekre gondolhatott, amiket tőlem kapott s a baráti beszélgetésekre; én a szegényes portára, a sovány lovakra, az istentelenül ronda, sáros útra. Végül is fellépett a szekérre s indulás közben szólt csak vissza: ha olyan ember volna, mint a papunk, még ki sem mentem volna!
Ilyen emberek között éltünk mi Dudaron.
Csoó Sándorral viszont Kovács Dávidék kocsmájában ismerkedtem meg. Vasárnap délután az erdőből hazafelé mentünk s egy fröccsre betértünk a hallgatag kocsmároshoz. Itt iddogált Csoó is barátaival s pohár borra magukhoz invitált. Látásból már ismertük egymást. Következő vasárnap eljött hozzánk; rövid idő alatt meleg barátság fejlődött közöttünk. Ma is tart. A nálam körülbelül nyolc évvel idősebb Csoó egyike a legérdekesebb embereknek, akiket ismertem. Alacsony, vékony csontú és rendkívül mozgékony, igen erős munkabírású férfi. Gyors járása, örök mozgékonysága miatt a futrinkára emlékeztetett. Arca aszimmetrikus, kicsit mátyáskirályián nagy orra, nagy s elálló fülei, beesett orcái s rendkívül élő, kissé kiülő szemei voltak. Erős akaratú, éber szellemű ember s olyan jó dalos s így persze, nótára szívesen hajló, amilyent sohasem láttam. Szép, érces hangjához pompás gesztikuláció járult; nyelve csípős, jóízű; okos és ravasz eszével tudta az urakat is a maga hasznára forgatni. Amellett — radikális ember volt; akkori viszonyok között ritka forradalmi észjárású a módosparasztok között.
Valamikor szentkirályszabadjai őseitől — ez a falu még Szent László alapítása volt Veszprém és a Balaton között — örökölte a duplaós nemesi nevet. Nagy családja volt, talán 10—12 gyermekük született, de közülük jó sokára jött fiú, legalábbis az életben maradottak között. Így férficselédet kellet tartania. De maga is látástól vakolásig dolgozott; kezén, akar nyelvén a szó, gyorsan perdült a munka. Élvezet volt vele lenni, beszélni, munkában látni. Gyümölcsöse, szőlője kitűnően kezelt, állatai szépek; udvara rendes, ólai, árnyékszékük, pajtájuk mintaszerű. Kis gépeket használt; mindig tervezett. Fürdőszobán járt az esze, meg vízvezetéken, villanyerőre hajtható szecskavágón. Az egyre szaporodó család miatt nem futotta mindenre. De volt szép kis könyvtára is. Télen jármot faragott, eladta az uradalmaknak; kötött nyírfaseprőt, műhelyében kaptárt készített, méhészkedett is.
Pompás típusú magyar paraszt ő ; tele életkedvvel, vállalkozó képességgel, segítő jó szándékkal. Én sokat köszönhetek neki; emberismeretem gazdagította és sok mindenre tanított. Mennyit nótáztunk együtt kettesben, vagy a Szendi-testvérekkel és Csapó Sándorral ötösben! Vásározó paraszt volt Csoó; vásárra, malomba jártam vele s egyízben három parasztcsalád és mi a hatszáz méter magas Kőrishegyre rándultunk ki szekereken.
Rengeteg parasztnótát tudott s összeismerkedésünk óta tudatosan elfordult a selejtes műdaloktól. Rajta keresztül én is sok, Dudaron ismeretlen Bartók—Kodály gyűjtésű népdalt terjesztettem el. Az Elindultam szép hazámból«-t az egész falu énekelte 1—2 év múlva. Csodálatos szép korszaka volt ez életünknek. Egy nyári este, a takarodás és cséplés között Csoóék gyümölcsöskertjében reggelig nótáztunk hatalmas tűz és bor mellett, asszonyokkal, gyerekekkel együtt.
Művészi látásom, tartalmaim így nem ad-hoc »-élmények«, felületes ismerkedések szabták meg: összefonódtak életemmel s a falu és emberei elválaszthatatlanul énem egészéhez tartoztak.
Ez a módja az életnek utat mutatott egész további fejlődésemnek s mintegy második születésem, művész-voltom meghatározója lett.
•
Mennyi mindent felidéznek a már eddig leírtak! Mint gombolyagról perdülő szál, maga után vonssza az egészet, gördülékenyen fordulnak az emlékezet orsójáról. Csoó Sándorral gyakran járta el a földekre. Aratáskor kévét kötöttem s a kévéket este körösztökbe raktuk. A bottal való kévekötést hamar megtanultam, bár kézzel gyorsabban ment. De az éles torzsák a kényes festőkezet sebesre marták, bottal a szúrások felét kaptam csupán. Micsoda virtus volt a csak-azért-is keményen arató Csoót nekem, a dilettáns kötözőnek szusszal bírnom! Győztem; persze, csak egy-egy délután. Közben a kötözéstől remegő kezekkel rajzoltam az aratókat elölről, oldalról, mindenféleképp. Rajzoltam az aratókat, kapálókat, szántókat, a takarodókat és cséplőket. Csépeltem is. Rajzoltam a favágókat, kőfejtőket, a szekerező vásárosokat, a búcsú járó helyek zarándokait. Temetést, esküvőt, siratást, halottakat. Rengeteget rajzoltam — festéshez ritkábban volt anyagom.
És, bevallom — óh, áldott csavargások! — rengeteget csavarogtam. Egyedül, feleségemmel, Fileppel, vagy munka közben parasztbarátaimmal.
Az őszi szántás idejét nagyon szerettem. Ballagtunk a Kígyósban, vagy a Sűrűszélben, a Papdombon, vagy az Irtásföldekein. A hang messzire hallatszott az őszi tündöklésben, lebegve szállt, mint a sárkányok, s vele, zizegő papírfar okként a járomszög zöreje, a barázdából kivetett eke csörrenése, egy-egy ostorpattogás. Fordult az örök tenger, a kenyér tengere, barázdákba forduló hullámaival a napnak, édes levegőnek. Az ökrök farcsontján, a göbös csigolyákon kéken fénylő legyek ültek, a ganés farokbojt ide-oda csapódott rájuk.
Mentünk és beszélgettünk. Paraszti tervekről, politikáról, majd egyszer bekövetkező földosztásról, grófi és papi dolgokról, szegénységről; de könyvekről is: irodalomról. . . Én nem tudom, leírva milyen hangot adnak ezek az emlékek. Azt sem: hogyan is jöttem én minderre. Hiszen városi származék, középosztálybeli ember voltam, jómódban éltem 16—18 éves koromig. És most tiszta képletű nyomorúságban élek, tudatosan, szinte szántszándékkal.
Miért kellett falura mennem? Miért éreztem magam ez új világban otthon: urasági cselédek, zsellérek, szegényparasztok és a módosok között is? Mért megyek Csoó Sándor mellett az őszi szántásban? Mért járok torra, temetésre, aratásra, cséplésre esti beszélgetésre a cselédek közé, vagy Földesi Györgyök, Szendi Istókék küszöbére? Mi húz, akár a hatalmas dudari bükkösbe, nyári reggeleken, vagy a térdig érő hó csendjében és novemberben, mikor könnyezve siratja saját halálát az őszi erdő: mi húz ide közéjük?
Pontos feleletet nem tudok adni erre. De emlékezem egy teleholdú nyári éjszakára, amikor — mert pénzem nem volt vonatra — a 48 kilométeres gyalogútra Fehérvárra éjféltájt indultam. Roppant holdkorong világított, mint egy óriási tükör, mely rejtett fényt ver vissza. Szívdobogtató csend volt: szinte állt a csend az éjszakában, mint egy láthatatlan tündér, aki bűvöli a világot. Ezüstös-szürkén kígyózott a mészporos országút, némán nyújtóztak a dombok, hátukon a kenyérré készülő búzakeresztek sorjával. A hold záporában világítottak a falvak: s messziről intettek, hívtak tornyaik. Tücskök szőtték csipkés muzsikájukat az éjszakában, hallszott a világ lélegzetvétele. Egy-egy kutya vakkantott, lehullott egy csillag; s vonzotta a tekintetet, a járást, a lelket a távolság, az éjszaka varázslatos szépsége. Sehol egy lélek; a falvak hallgattak az alvó világban; egyedül voltam s mégis: telítve a boldogság ujjongó érzésével.
Mint a nyári éjszaka tűnő útjai a vándort: így vonzott magához ez az élet.
*
S hogy egészen dudarivá asszimilálódtunk, misem mutatja jobban, mint az, hogy loptunk. Loptam az uradalmi erdőn, mikor gallyfáért mentünk ki szekérrel. Egy kocsi gallyfa 2—3 pengő volt, fuvarja is annyi. Persze, az erdőőr nem várta meg, míg felraktuk a nagy halom gallyfát, de sokszor kisem jött, csak megmondta, melyik részről vihetünk. Így a fenékdeszkára jónéhány hasábfa került először, ölben állt ott a temérdek tűzifa, meg mindenféle vastagabb ág, amit fel lehetett találni. A fuvarossal lerakodásnál aztán feleztünk a zsákmányon. Mennyei érzés volt Nádasdy grófoktól lopni. Télen fenyőfát loptam, amiből egy parasztasztalos festőállványt készített. Külön élvezet volt minden karácsonykor a fenyőfa-tolvajlás. Dióéréskor Fileppel gyakran jártunk rajzolni a kisdudari csikójárásba. Ismertük a csőszt, a csődöröst, hiszen mindenkit lerajzoltunk. A rajztábla és festőszék aztán záporát verte le a diónak, volt is minden télre egy zsák diónk. Persze, ez nem számított tolvajlásnak; virtus volt, szükség és jóvátétel. Aztán loptunk a gyümölcsösökben. Nem nagyban, csak úgy néhány zseb almát, körtét, jóllakásig szilvát is. De a legnagyobb élvezet a »funtos körte« lopása volt. Hogy mi a becsületes pomológiai neve, máig sem tudom, de kilósra is megnőtt, haragoszöld, kőkemény kései télikörte volt. Nyilván súlyáról kapta nevét is, s a régi jó időkben talán lövedéknek használhatták. Nyersen a János vitéz óriásai élvezhették, sütve viszont mézédes volt s egytől keményérrel jóllaktunk vacsorára. Ezt már en-gros loptuk Fileppel és sötétbe mentünk az elrejtett zsákmányért. Helye az ágy alatt volt, s a hatalmas Ella-krumplik mellett tejjel-kenyérrel felváltva ezt vacsoráztuk télen.
Exisztenciánk biztosítására tehát a romantika mellett ilyen eszközöket is igénybe vettünk.
De hogyan éltünk, azaz: hogyan kerestem pénzt, s mennyi volt a jövedelmünk?
Akkori írásbeli számvitelünk szerint 27 pengőtől 68—80 pengőig növekedő összjövedelmünk volt, átlagosan tehát 40 pengő körül havonta. De ez is a legkülönfélébb, hogy ne mondjam: legspontánabb úton-módon került hozzánk. Ha már legridegebb: gazdasági viszonyainkban is befolyása volt a spontaneitásnak, hogyne lett volna művészi fejlődésemben?
Jövedelmi forrásaink igen különbözőek voltak. Néhány baráti »előfizetőm« volt (öt-hatnál sohasem több: tanáremberek, bátyám kezdő mérnök barátai, szóval lateiner mecénások), havi 3 és 5 pengős alapon, amiért én évente bizonyos számú rajzot, akvarellt vagy kisebb olajfestményt adtam. Más: feleségem elég jól varrt s ez is hozott a konyhára. Szó szerint is így: hiszen a cselédasszonyok, szegényebb parasztok kosár babbal, tojással, tej hasznával fizettek, progresszív alapon. De varrt a jegyzőéknek, papéknak, zsidó boltosoknak is.
Más: amikor minden kötél, helyesebben-: cérna szakadt: eladtunk, zálogba adtunk. Feleségem stafírungja állandóan baráti látogató viszonyban volt a Lónyai utcai zálogházzal. Ez a baráti viszony egyelőre a fölösleges ágyneműkre terjedt ki csupán, végül —későbbi években — a csellómra, varrógépre és a jegygyűrűinkre is. Aki ismeri a zálogcédulák permanens csereberélődését, a kiváltás, hosszabbítás és eladás relációit, az tudja, hogy ilyen módon az ember illuzórikus fix jövedelemhez juthat.
Egy alkalommal Veszprémbe és vissza gyalogoltam azzal az ezüst evőkészlettel és pohárkával, amit sohasem látott keresztanyámtól kaptam születésem dicsőségére. A közel 50 kilométeres gyaloglás 8-10 pengőt tejelt a konyhára; ennyiért vette meg egy ékszerész Veszprémben a készletet. Később jegygyűrűnk is így veszett el; azóta nincs érzékem a jelképes attribútumok iránt.
Zircre egyszer néhány képemmel mentem be: ügyvédekhez, orvosokhoz. Zirc járásiszékhely; gondoltam: van érzéke a képzőművészet sürgős kérdései iránt. Nem volt. A szégyen, amit a keretezett képekkel együtt hazacipeltem a 3 kilométeres úton, súlyosabb volt képeimnél is.
Aztán egyszer az a zseniális gondolatunk támadt, hogy — kenyér fogytán és hitel befagytán —a szomszédos Csetény községben felajzzuk a műpártolás nemes funkcióit. Holtbiztos, hogy gyermekeit legalább a fél falu lerajzoltatja egy pengőért. Tíz-tizenöt rajzot egy nap megcsinálok: félhavi jövedelem. Feleségem volt az impresszárióm. Nemvolt tehetségesebb nálam: a nyolc-tíz parasztcsaládból ,ahol próbálkoztunk, egy sem állt kötélnek. Nem és nem: semmi érzékük nem volt egy provinciális Medicivé válás csábító dicsősége iránt. A sok kujtorgás után fáradtan, összetört lélekkel mentünk haza s bizony a két gyermekember bőgve fakadt a közönyös világegyetem kies bakonyi tájában. A »Gondviselés« azonban ezúttal Jakab ácsék képében jóvátételre jelentkezett: tőlük kaptunk kölcsön aznap egy egész parasztkenyeret.
De voltak sikeres eseteim is. Egy vasárnap szekér állt meg a házunk előtt. A fuvaros kicsípve, lovak fényesre kefélve, szerszámok csillogóra fényezve. Hogy én mindjárt fessem le lovastól, szekerestől. E délelőtti megbízatás eredménye hat pengő volt, »eredeti olajfestmény« honoráriumaként.
Miért, miért nem: a kisdudari cselédasszonyok voltak a legkitartóbb mecénásaim: az ölbeli gyermekeket pengőért rajzoltam le: a honorárium ritkán gurult, többnyire bab, tejfel, túró, tojás képében lélekvándorolt háztartásunkba.
1933-ban vagy harminc rajzot kiállítottam az Ernst Múzeumban, Kernstock Károly, Vadász Endre, Pohárnok Zoltán és Petri Pick szobrász műveivel egy csoportban. Egyetlenegy rajzot sem adtam el. Holott a keretek elkészítése, még dudari asztalossal is jócskán megterhelt. Kezdő voltam; rajzaim cselédeket, ténfergőket, kapáló, kaszáló parasztokat, temetést ábrázoltak; csupa figurális. Hová lettek? Egyetlenegyről sem tudok. Később, 1938-ban volt egy műteremkiállításom. Szűcs Pál műtermében, a Semmelweis utcában; közös kiállítás, Itt már eladtam néhány dolgot s az év Szinynyei-fiatalok kiállításán harmadik díjat nyertem egy rajzommal. Hivatalos sikerem ekkor sem volt, a felszabadulásig nem is állítottam ki többször. Semmiféle közöm nem volt a művészeti közélethez, egyedül voltam, mint a kisujjam.
Magamnak dolgoztam, szegről-végre a parasztoknak. Nyilvánvaló, hogy e fógelfrei élet egyre mélyebben húzott, a nincstelenségbe, nyomorúságba. Az említett kereseti források hol szűkültek, hol bővebben bugyogtak, de mindig a blindre-hopp törvényei között. Mégis: ez az élet erősített meg, ez kalapált emberré, festővé.
Nagyon sokat éltem, sokat láttam, sokat rajzoltam. És sok-sok emberélet, emberarc, szenvedés és öröm lett osztályrészemmé, életemmé. Én úgy dolgoztam, hogy jártam-keltem a faluban, a határban, az erdőben s ami vonzott, megállított, azt lerajzoltam, lefestettem, Bejártam a parasztházakba; ismertek; megszoktak. Rajzoltam a mélyhomályú szobákat, az ereszek alját, fészereket, ólakat, az udvaron elforduló rúddal mélán hallgató szekereket. Rajzoltam a meleg emberi szemmel kérődző teheneket az istállók bölcső-melegében vagy kinn a legelő forró napzáporában. Rajzoltam a házat őriző öregeket, gyerekeket, a diófa hűsében elszunnyadt öregapót.; a kapálókat, aratókat, cséplőket.
Sok, igen sok fatanulmányt rajzoltam. Milyen emberiek a fák! Es a sajátos dudari gyepűk görcsös, szerteágazó, gyökereikkel marokszerűen kapaszkodó fáit. Egy ilyen került »Készülődés Sztálin születésnapjára« című képemre is. Szerettem az esteledő időben Kisdudar-pusztán rajzolni az itatást, a gyerekekkel vesződő, egymással veszekedő cselédasszonyokat. Búcsúra körhintázókat rajzolni jártam. Majd minden vasárnap eljártunk istentiszteletre: az öregek padjában ültem. Milyen pompás, szép magyar fejeket lehetett itt látni s figyelni! Hogy énekelt az 1848-ban kiadott vén zsoltároskönyvből mindenkori szomszédom, idős Simon József s a prédikáció első mondatai után milyen jóízűen aludt a fényes tölgyfapadban!
*
Nem, nem volt különösebb sikerem, de még igazi, szemmellátható eredménye sem akkori munkáimnak. Később, négy év után Szadára költöztünk, onnan másfél év múlva Budapestre, egy évre rá ismét Dudarra. Már két gyermekkel és egyre növekedő gondokkal. Itt csak egy évig bírtuk ki — akkor csináltam említett pesti kiállításomat — s 1938-ban másodszor is Budapestre költöztünk. Tövig égve. Minden bútort eladtunk s egy nyomorúságos, svábbogaras udvari szoba-konyhás lakást vettünk ki a Visegrádi utcában. Lakásunk alatt pékség volt: vajon innen származott a csótány-invázió?
Hosszú idő jött azután: hat év Füleken, ahol tervező-üzemvezetője voltam a Füleki Iparművek Rt. fajáték osztályának. Itt igen bőséges fizetésünk volt, kettőnknek közel ezer pengő; előző életünkhöz képest fényűző módon éltünk. De az itteni jólét árát azzal fizettem meg, hogy reggel hattól kettőig kuli voltam: gyári alkalmazott. A vad csikó betört. Ez már lényegesen más életforma volt és más tapasztalatok forrása is. A kezdő festő életét így a dudari évek jelentették. Ezekből adtam szeleteket, néhány felvillanó emléket, tapasztalatot.
Mire taníthatják ezek a mai kezdőket? S mire a kultúrpolitika intézőit?
Semmi esetre sem arra, hogy valaki is az ifjú festők közül utánozzon. Ez az élet annyira az én testemre szabott volt — mint mindenki másnak a magáé —, hogy abból csak elvi tanulságokat ajánlatos levonni. Mindenesetre azt: hogy ne Budapesten keressék a Rómába vezető utat. Rómába — nem Rómából kell elindulni s a művészet nagy feladatára nem abból a háromszögből, amire már céloztam. Én ezt ajánlanám fiatal társaimnak: Ha egyedül nehéz, másod-harmadmagukkal — a nagyobb »banda« .már nem alkalmas erre — vegyék nyakukba az ország egy-egy jellemző, tájban, népben, termelési viszonyokban jellegzetes vidékét. Lehet az paraszti, ipari — sőt, legyen is: ez is, az is. A mi parasztromantikánk a múlté. Hibás, is volt, el is avult. De romantika — vagy mondjuk így: az életbe vetett, a mi új életünkbe vetett forró hit és odaadó szeretet — nélkül ne menjen senki, sehová. Kockázat nélkül sem. A romantikát, amit én a forradalmi hit bátorsága meghatározással tágítanék időszerű fogalommá, ma, persze, ha újra kezdeném, talán máshogyan élném meg, de ugyanazzal az emberi vonzódással, emberi kapcsolatokkal. Azt is tudom, hogy akad egynéhány a fiatalok között, aki így is csinálja. De a legtöbben csak csinálnák, de félnek; exisztenciális és kultúrpolitikai okokból félnek. Attól: hogy elfelejtik, mellőzik, számításon kívül hagyják őket.
Persze, aki latolgatva csinálja: ne csinálja sehogy sem. Lóra, tétre, szerelemre, hivatásra csali teljes lélekkel, majd kimondom a szót: meggondolás, latolgatás, dekázás nélkül lehet tenni. Odadobni magát e nagy áram hívásának, fütyülni minden másra, élni: nagyon élni azt a hitet, amely egyúttal éltet is: enélkül semmit sem lehet csinálni!
Az ország széles. Az életünk még szélesebb Talán kivetne magából egy szövetkezeti falu vagy város, egy Tsz, vagy Tiszapalkonya egy fiatal művészt, aki ott akar élni s aki ezt mondaná: — Közétek akarok jönni. Meg akarom ismerni a ti munkátokat, az életet, amelyet éltek. Örömben, bánatban osztozni akarok veletek, s a ti munkátokhoz hozzá akarom tenni a magamét.
Talán ez a romantika nem vezetne élet- és emberismeretre? Hogy rázós parasztszekéren vagy traktoron ül az ember, a templomdombról vagy a kohó tetejéről néz-e szét hazája, szűkebb pátriája égtájaira, az a változó idők kérdése. De hogy szétnézzen és otthon érezze magát abban a világban, amelyikről s amelyikhez szólni akar: az, fiatal barátaim, az ember megismerésének és megértésének alapkövetelménye. És lehet-e művész valaki emberismeret nélkül? Azt is mondaná még az én mai hasonmásom:— Nem kívánok rögtön műtermes lakást, havi 1200—2000 forintot. Az, hogy hogyan élek meg, kizárólag a munkám szempontjából érdekel. Abból a szempontból: mennyire lehetek részesévé a közösség életének s a közösség élete mennyire válik az én életemmé. A munka alakítja majd ki az életemet s azokat a viszonylatokat is, amelyeket gyűjtőnéven exisztenciának mondhatunk. Lehet, hogy az életem nehéz lesz? És? A csúcsok megmászása nem mozgólépcsőn történik. A művész élete sohasem lehet könnyű, hiszen a társadalomban való mozgás közegellenállásán kívül le kell győznie a művészet közegellenállását is. Ezt tudom. Nem én követelek, majd munkám követeli ki magának a tiszteletet. És anyagi viszonyaim rendeződését is.
Fiatal barátaim, én tizennégy évig napról napra küszködtem. Sem a főiskolán, sem később az életben államtól, kultúrpolitikától egy lyukas polturát sem kaptam. Nem kaptam? Amit igen: az a proletárszegénység, a közömbösség, a nemtörődömség vesszőfuttatása volt; nem kívánom nektek. Ami jót és erősítést, azt néhány jó baráttól és rokontól csupán. És mindent, ami bennem szilárdság, életismeret, tapasztalat, emberi tartalom és nemzeti öntudat van, azt a néptől kaptam, a velük és köztük való élés és forgolódás természetes hatásaként. Annyit kaptam, amit, ha húsz-harminc évig dolgozhatom még, talán visszafizethetek. Talán. Vissza lehet-e mindazt fizetnem művekben, amit emberileg parasztoktól, cselédektől, munkásoktól kaptam? Vagy revelálódik a műben, vagy bennem reked, örök adósságként. Visszafizethetem-e Csoó Sándor barátomnak, azt az 1938-ban kapott háromszáz pengőt, helyesebben: bizalmat, amit a koldusszegény fiatal festőéknek adott, akik, mindenüket eladva, felköltöztek Pestre. És akik kérésére Csoó Sándor minden biztosíték nélkül váltóra felvette a háromszáz pengőt, s olyan gesztussal adta azt át, ahogyan azóta sem kaptam pénzt soha? A háromszáz pengőt lassan-lassan letörlesztettem. De a gesztust? Ilyen tapasztalatokkal volt tele az életem. S e tapasztalatok birtokában nem lehet »könnyű« már sohasem nekem. Minden bizalmat, megbecsülést és kitüntetést e tapasztalatok súlyának tudatában fogadok.
S tudom, hogy mindig adósa maradok a közösségnek: életfogytiglan.