Egyelőre 1931. június 18-án, hideg és szeles nyári napon, Dudarra érkezünk. Az állomás —Zirc — nyolc kilométerre van a falutól, mert Filep Jenő festőbarátommal, akivel koranyárön bebarangoltuk a Balaton—Bakony-vidéket, arra gondosan ügyeltünk, hogy kettőnk Nagybányája a vasúttól is távol essék. Parasztromantikánk ennyire tömény volt s ha ez ideológiának és praktikumnak élénk-zöldnek bizonyult is, annál többet jelentett a kénytelen gyaloglások következtében az emberré érő ifjúnak és a festő örök éhségének.
Dudar ma bányacentrum. Akkor elragadóan csendes, vagy ezerszáz lelkes református falucska, bukolikus ízű táját Csokonay is kitalálhatta, legalábbis versbe foglalhatta volna. A Bakony itt már lankásodó, bár Tés — Dudar felett — még az ország egyik legmagasabb fekvésű faluja (400 m) s erdőben itt sincs hiány. De a nevére valló girbe- görbe s dombról dombra szökkenő rendezetlen falucska tektonikus (vagy mondjuk így: festői) szempontból roppant változatos. Ahogy a zirci út egy meseillusztrációba illő nyírfás fennsík peremén lefordul a falunak, a szem elé tárul a gyümölcsösök bokrosaiban guggoló falucska, furcsa U-alakú településével, balra a templomdombon felkiáltó csillagos templommal, az erdős hegyháttal, jobbra a Bodajk felé húzódó hegyek nyúlványaival. E két kitárt kar ívébe lejtősödő dombos szántók sietnek gyermekbúvással s a rajtuk tekergő meszes országid, bújtatóiból felbukó templomtornyok jelzik Bakonynánát, Csetényt, Szápárt, Bakonycsernyét s a csernyei szőlőhegyek mögött a messzeség kék kötőjében Mórt és Csókakőt. De azok már Vértes oldalában gombásodnak fehér házaik pettyeivel. Jó 30—40 km-t ölel itt az ittas szem magához.
Ma sem tudok meghatottság nélkül erre a nekem olyan drága magyar vidékre gondolni. Szülővárosom Székesfehérvár; de még ma is, ha a zirci út tárt tenyérű erkélyén megállók, szívem fejembe löki a vért s szemeim fátyolán át úgy nézem ezt a falut, mintha ő bocsátott volna utamra. S a látvány rám hulló szépségével együtt felzümmög bennem ez az Ady verssor: »Szigorú szeme meg se rebben, Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra.«
Zircen hát Filep barátom várt szekérrel. Később majd sokszor gyalog tettük meg ezt az utat, de friss asszonnyal és kofferekkel? És még romantikának is sok lett volna. A nyolc kilométeres sze- kerezés ára abban az időben három pengő volt. Mint említettem, Fehérvárott esküvő után 40 pengő maradt a zsebemben. Útiköltségre hat húszat, a szekérre három pengőt s az első havi lakbérre tizenötöt fizettem ki. A negyvenből így tizenöt pengő és nyolcvan fillér maradt. A nyolcvanegyedik fillér, vagy a tizenhatodik pengő létét a legteljesebb rejtély, sőt misztikum takarta. Sokáig takarta. És közben háromhónapos bankzárlat is illusztrálta a harmincas évek gazdasági válságát.
De ezzel se mi nem törődtünk, sem a kocogó lovak. Önálló emberek vagyunk, friss házasok s a bakonyi táj tele marokkal szórja elénk kincseit. Így kezdődött az életünk.
Tokos Sándorné a konyha küszöbén ült. Reggel hat óra tájt volt s a tegnapi hűvösség elszállt. Zengő nyárban találtam magamat. Első reggelünk volt ez Dudaron. Tokosné ünneplő fehérben volt; piros menyecskekendőjének csücske hátul kétoldalt kivillant a fehér selyemkendő alól. Piros volt az arca is, s goyai széles fekete szemöldője alatt — amit mintha egyetlen szénvonással húztak volna oda —, villogva fénylettek a mélyfekete szemek. — Hoztam egy kis búzáskörtét maguknak. Meg friss pompost. Mellette tiszta füleskosárból sárga búzáskörték sárga illata terjengett. Es a friss kenyér meleg szaga, a legdrágább illat a világon. A kis pompos — Dudaron a kenyértészta maradékából készült cipót hívják így — aranyos színű kiforrott hajával a körték tetején ült, piroscsíkos háziszőttesben. Mint egy népszínmű —jelenet, mondjuk Csiky Gergely tollából. Tokosék pajtájában szálltunk meg vándorúinkon, Filep Jenővel, néhány héttel ezelőtt. 1931 pünkösd vasárnapján értünk Dudarra, ebéd után. Tokosék, módos parasztok, kint álltak ünnepi fehérfeketében az utcán, tőlük kérdezősködtünk először. Náluk szálltunk meg, már ebédre s végig a másfélnapon vendégük voltunk. Ismeretlenül. Pünkösd hétfőjén Tokos kiszekérezett hatalmas tinaival — mindig ökrös-gazda volt —, mert a lovakat nem szerette —- friss zöldet kaszálni bukódba. Ez a Lukod a templomdomb és az erdő közötti mély völgy, csodálatos gazdag fűvű, tele öreg-öreg körte- és sűrűn nőtt szilvafákkal. Tündéri völgy volt, ez s benne térdig, derékig állt a nehéz elsőfű, zsíros, gazdag kaszáló. Végében óriás nyárfák zizegtek s aztán szétterült a völgy s káposztáskertbe fordult, neki a szőlőhegyeknek.
A lukodi völgy döntött. Dudarra települünk.
Igy ismerkedtünk meg Tokosékkal és Simon Júli, az asszony, aki tudta, hogy mikor érkezünk Dudarra, első reggelen így kedveskedett a fiatal festőéknek. Mert Dudaron híre szállt, hogy festők jöttek a faluba s itt is maradnak lakni.
Szabályos honfoglalás volt ez; s a körte és a pompos, amit hódolatként kaptunk a falutól, így, huszonnégy év távlatából, örökre tartó barátság szimbólumának tűnik számomra. Az is volt s az is maradt.
A festő így egyszeribe tárt karú világra talált. Néhány hét s már barátaink voltak. De erről had szólok részletesen. Ide szeretném idézni a dudari arcokat, életem legszebb periódusának emlékeként.
Az ősi falu, az ellenforradalom idején itt is meg- toldódott a falusi proletáriátus részére csinált kényszerű, tessék-lássék új településsel. Ahogy a faluból keletre felkanyarodó út hirtelen fordulattal nekilódul Bakonynánának, a néhány kőhajításnyira kezdődő Kisdudarpuszta — a Nádasdy grófok uradalma — s az útkanyar között felépült egy sor Faksz-ház. Ezek a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet egy-kétszobás házai 400 öles telken épültek, faluszéli proletárok, cselédek kuporgatott filléreiből. Az útkanyartól mélyút vezetett a faluba a Bereknek nevezett rekettyés dombok között. A Berek szélén lejtős kert peremén Földesiék laktak, Földesi Györgyök, a mészégető öreg Földesiék. Ez a család a Simonok, Jakabok mellett a leggazdagabb családok egyike volt. Egy águk elszegényedett. György bácsi .— Amerikát járt — ember, térdében az ottani bányák köszvényével — cselédkedett is Nádasyéknál, de a családi büszkeség végül is győzött. Otthagyta az uradalmat, mészégetésre adta a fejét.
Ha nem égetett meszet, a zanótos sűrűgyepüs kertajtó öreg bütykös gyertyánbokrai árnyékában pipázott. Mindig pipázott.
Földesi Zsófi néni hatalmas asszony volt. Szép, királyi parasztasszony, ház-ura, parancsoló, áradó beszédű; valaha cselédekre, aratókra, cséplőkre, szüretelőkre főző paraszti szakácsnő. Szép, méiyre- ásott szemein és széles, anyaszavú száján öreg szomorúság szarkalábjai mondták a nehéz életet.
És Kissék! A sokgyerekes Kissék, egyik szomszédunk — ha jól tudom, nyolc élő. gyermekük van —, akik között ma vájárok vannak s a hajdani nyomorúság telkén jómód és testes megelégedettség lakik. Kiss József kora hajnalokon már terűvel fordult, utcára néző ablakunkból mindig láttuk a túloldali gyepűből kifordulni. Okos arcával körülnézett és hamar eltűnt kertünk végére épült kicsi házukban. Sarjút, gyümölcsöt, diót, fát, ezt-azt orozott Nádasdytól, némi történelmi kölcsönösség alapján. Amit a gróf nagyban lopott a parasztoktól; földet, birtokot, hatalmat: azt sarjúban, dióban, miegymásban a faluszéliek, persze csak pro-mill, visszalopkodták tőle. Igy élt a dudari gyepsor, az egész Sárd és a Faksz-házasok.
Mi, Farkas József Faksz-házában laktunk. Farkasék a falu közepén, rokkant zsupptetős ősi házukban. Az öreg Farkas takács volt. De az egész család szegényparaszt, s az új és módosabb házat kiadták. A szomszédház Némethé volt, a Nádasdy gróf erdőőréé. Az is üresen állt. S mert ők havi 15, Farkasék 8 pengőért — pontosabban: évi százért — adták a házat bérbe, három hónap után átköltöztünk Far- kasékéba s itt laktunk azután három évig. Az első szoba padlós volt, a konyha és a hátsó — a »műterem« — földes. Ez volt minden. De gyepes udvara, két háznak közös kerekes-kútja s aztán a krumplit termő kert. Nem halunk hát éhen! A krumpli is beleszámított a lakbérbe. Mennyi krumplit ettünk! A tejet Földesiék adták, már első naptól hitelbe, krumplit a kert ingyen, így indult közellátásunk.
Odébb Jakabék laktak. Jakab, a csonkakezű. 'félszemű ács. Sok gyermeket nemzett és sokat ivott. S mert a tizenkilences forradalomban résztvett, Mészáros tiszteletes úr az alkoholfogyasztást képzet társította a kommunizmussal. Persze, az erkölcsi világrend jogán Mészáros tiszteletes úr is sok gyermeket nemzett — így beszélték a faluban —, de nem mindig a monogámia határán belül. Törvényesen csupán egyet. Inni is megitta a maga napi 8—9 félliterét; amíg bírta a kocsmában s mikor már ez a művelet nem rokonult a gyalogolni tudással, a parókián. Ravasz László püspök beszédei — fekete kötésben — s a kékzománcos pléhkancsó, egész délután elcsevegtek a jó hűs tornácon Mészáros tiszteletes úrral. Dialektika dolga, hogy míg Jakab ács alkoholfogyasztása a kommunizmust, addig Mészáros tiszteletes úré az erkölcsi világrendet asszociálta, respektive Ravasz László beszédeinek szomszédságában.
Mészáros tiszteletes urat a bőséges szesz- és élelmiszerfogyasztás negyvennyolc éves korában fektette a csodálatos dudari temetőbe. így nem érte meg, hogy Jakab ács sírja felett az alkoholfogyasztást nyilvánosan is a bolsevizmus számlájára írja; az ő szép márvány sírkövén viszont ékes bibliai citátum arany betűi dicsérik a példás életet.
Ilonka, az édes nefelejcsszemű Ilonka, szöszszínű hajával Jakabék legkisebb gyermeke volt, egy évig kedvencem, drága kis lányom. A torokgyík zárta le a kék szemeket a zirci kórházban: ez volt dudari életem első tragikus eseménye.
Rechnerék, a nánai svábokból elmagyarosodott Rechner Mátyás családja több nemzedék óta béres volt Dudaron. Kékszemű szelíd német arca van Mátyás bácsinak, ma is élő jó barátunknak. De Zsófi néni Földesi-lány, Földesi György bácsi lánya, kardos anyjalánya, okos, szervező, a család esze, gondviselője. Matyi volt egyetlen gyermekük. Ma a dudari bánya többszörösen kitüntetett villanyszerelője. Akkor első-másodikos pacalista.
Zsófi néni nem állta a szolgaéletet. Hajnalra már ő is megfordult a mezőről, ahol a Nádasdyak magántulajdona beleegyezően termett a négy-család- egy-konyhán élő cselédeknek is. Zirci vásárra libát, malacot ezen hizlalt Zsófi néni, tehene a Nádasdyak klorofilján és csalamádéján is hízott — tejelt a leendő Rechner-hitbizomány javára. Mert Zsófi néni szeme a Faksz-házakat vette célba. A kölcsönkamatokkal dúsan terhelt házak gyakran cseréltek gazdát. S amint lehetett, Zsófi néni lecsapott egyre. Előbb a ház, majd két hold föld lett a Rechner-birodalom gazdasági bázisa, s mikor megvetették rajta szívós paraszti lábukat, az első tél egy hóviharos estéjén Mátyás csak nézte-nézte a hisztérikusan kavargó havat. — No Mátyás, jó volna-e most a grófi erdőben kotorni a havat a lovak előtt? — kérdezte Zsófi néni. Rechner Mátyás nem felelt, de szelíd kék szeme hálásan pihent meg Földesi Zsófi okos arcán.
Most lacikonyha, istálló, fészer, hatalmas pince van már az udvaron, a lakásban varrógép, rádió, köves konyha, sőt kamra is. Ez mind a felszabadulás óta. Zsófi néni egyszer évente feljön hozzánk Pestre és színház, mozi, kiállítás várja a puszták népének zsellérasszonyát.
Az ő helyükön még Jakabék laktak, meszes Jakabék, ács Jakabék mellett. Mert Jakab Simon annyi volt Dudaron, hogy majd mindegyiknek neve előtt ott fityegett egy nem prédiukátum-ízű előnév. Meszes Jakab is mészégető volt; egyike a legelesettebb proletároknak. Négy gyermeke közül egy, Béla, néma volt és féleszű. Az asszony, istentudja hány abortus és gyermek terheltje, ivott; ivott Meszes Jakab is; portájukat a kamat, a sok gyerek, a tehetetlen nyomorúság falta fel és az alkohol. így került Rechnerék kezére.
A sor legszélén Horváthék laktak. Ok is a faluból jöttek ide, ahol a patriarchális idők és a telekszegénység miatt négy—öt—hat házas közös udvar volt az építkezési hagyomány. A két Horváth-fiú közül az idősebb ma Sopronban tanul a Bányamérnöki Főiskolán. Vájár volt a dudari bányában, öccse ma is az. Horváthék életvitele is jócskán mutatja a tempora mutanturt. Akkor még templom egere szegény család voltak. Éltek az öregek is, a félvak Horváth néni és Horváth József bácsi, legállandóbb modellem. »Tüzes pipa-« volt a csúfneve, mert gyakori dühének crescendója abba a káromkodásba tágult, hogy »a tüzes pipa ígesse meg«, öreg-öreg ember volt már, mikor Dudarra kerültünk. Mint afféle szegényember-öregei, kegyelemkenyéren éltek, s az asszony a kisgyermekekre, József bácsi a zsibákra vigyázott. Hajlott háta mögé tett rossz balkarjával, görbe botján nyugvó eres, bütykös jobbkezével látom ma is; a fülére esett kajla kalap alól kitekintő öreg fő szomorú, halálváró. Télen-nyáron redőlt durva bőgatyában járt, csónaknyi szandálja vagy csizmája csosszanásáról akkor is tudtam őt, mikor még nem is láttam.
A harmincas évek végén, vagy a negyvenes évek legelején — mert később is visszajártunk minden nyáron Dudarra — halt meg. Megérkezésünk napján, Isten tudja, milyen érzéstől hajtva — siettem Horváthékhoz.
Ott feküdt kiterítve a földes első szobában. Hűs volt és csend. Két öreg széken pihent a koporsó; olcsó mázolt fenyőágyában, félighunyt szemével rámkacsintva feküdt az örökre megpihent paraszt. Milyen kicsi volt! Talán, hogy minél kevesebb deszkából fussa a koporsóra? Alázatossá aszalódva a halálúr kaszája elé, ráncosán, a tisztára mosott gatya hűs fehérjébe burkolózva, a két kéz összekulcsolódott. Hogy ismertem a kezeket! A kéztő hatalmas csont-bügykeiből karomszerű, görbe és súlyosan kinövő hüvelykujjakat. A mutatóujjat, mely meggörbült a bot hajlatán. A lilás-kék féregszerű ereket, s a szürke foltokat a bőrön. Az arc fagyott volt s a jobb orrcimpától húzódó lánc élesebb, mint a párja. A jobb szemöldő kérdőjele tágabb s kissé fennakadtabb a jobb szemhéj is. A csüggedt panaszos bajusz sátra alatt a fogatlan száj szűk vonalából magasra ugrott az így megnövekedett alsó állkapocs. A dermedt arc mintha feszülten figyelt volna valamire. Mintha kérdezte volna: lesz-é pihenés ama túlsó parton, az innenső sok strapája, nincsenje, dohánytalan, hústalan, pihenéstelen zűrzavara után? Felvirrad-e valaha a szegényemberre?
Ezek az emberek voltak közvetlenül környezetem. Mint képet a keret: ők foglalták magukba életemet. Aztán a tágabb környezetem: Kisdudarpuszta és az egész falu. És a csodálatos, gazdag változatú, hatalmas igézetű táj: a búja gyümölcsöskertek, dombos, völgyes szántók, a hatalmas levegőjű hegyek, a komor bükk- és tölgyerdők.
Ez a világ volt életem formálója, Alma Materem.